Az Akadémia körüli vita az ország lemaradásáról vagy lépéstartásának lehetőségéről szól. A szellemi élet mentalitásáról, felelősségvállalásáról.
Publicisztika
Balra tőlünk, a sínpályán villamos visít, kanyarodik a lábunk alatt a Margit híd, én meg a Szigetet nézem, és arra gondolok, hogy hányszor láttam eddig ezerképp ugyanolyannak.
Több millió embernek kellene úgy cselekednie, ahogy a főnökség akarja, és ezt még a sztálinizmus sem tudta kikényszeríteni.
Kiderült, hogy a zsíron, a vajon, a margarinon és rajtunk (szelíd természetünknél fogva) kívül is rengeteg mindent lehet kenyérre kenni.
Egyes magyar vezetők teljesen elvtelenek, híján vannak bármiféle meggyőződésnek.
A sparheltet hova állítsam be? – erre a kérdésre válaszoljon valaki üstöllést.
A bizalom, amelyre társadalmaink épültek, mára elveszett. A rendszer recseg-ropog.
A Bayer által emlegetett „régi elvtársak” a Fideszben vannak, immár többen, mint az utódpártban.
Bármennyire is pökhendi stílusban reagált a pártja kizárásának lehetőségére a magyar miniszterelnök, tudnia kell, mennyit veszít, ha mégis megtörténik.
Korábban csak hallomásból ismertem hasonló történeteket, ám engem tényleg Puskás Öcsi vezetett a hajdani magyar király sírjához.
„Nem csak joga, hanem már kötelessége is tudni, mire készül Brüsszel!”
Istenem, Szeged! Mosollyal, jó szívvel említem. Eddig egyszer voltam. Azaz most már kétszer.
A magyar–amerikai védelmi együttműködés nagy pofon az önrendelkezés feltétlen híveinek.
Előre szeleteltetni a kenyeret olyan – az igazit –, mint kihúzatni a dugót a borosüvegből. Mint felpattintatni a sörösdobozt.
Ha az állam pénzt szán a társadalom meghatározott csoportjainak, azt úgy tegye, hogy a társadalom egésze számára is jövőbe mutató folyamatokat indít el.