Orbán Viktor mindig képes meglepetést okozni. Az európai parlamenti választást megelőzően a hazai és a nemzetközi közvélemény döntő része engem is beleértve úgy vélekedett, hogy a választás után a Fidesz legjobb esetben csatlakozhat az Identitás és Demokrácia elnevezésű uniószkeptikus frakcióhoz, legrosszabb esetben megmarad a függetlenek között, ahová a néppártból való, kizáratást megelőző kimenekülése nyomán került, és ezzel az európai politika legutolsó páriájává válik. Ehhez képest a magyar miniszterelnök sikeresen hozott létre egy új politikai formációt, amelyhez azóta számos párt csatlakozott, és ahogy a kormánypárti propaganda hetek óta harsogja, a Patrióták Európáért nevű frakció néhány nap alatt az Európai Parlament harmadik legnagyobb képviselőcsoportjává vált.
A propagandán túllépve Orbán Viktornak az európai színtéren tanúsított helyezkedése korántsem tűnik akkora sikernek, ahogy azt Rogán Antal kommunikációs gépezete előadja. A kitaszítottsághoz vagy egy már meglévő, csekély jelentőségű csoport tagságához képest az új frakció megalapítása természetesen sikerként is felmutatható. Kár lenne elfelejteni ugyanakkor, hogy Orbán Viktor célja nemrég még nem a harmadik legnagyobb frakció megalapítása volt, hanem az, hogy az egyesített szélsőjobboldali erők élén elfoglalja Brüsszelt, gyökeresen átformálja az európai politikát, és leszámoljon a jelenlegi elittel, különösen Ursula von der Leyennel. Ehhez képest az, ami most zajlik, olyan, mintha Didier Deschamps, a francia válogatott szövetségi kapitánya az Európa-bajnokság után médiakampányt indított volna, amelyben soha nem látott diadalként adta volna elő csapata szereplését, és úgy tett volna, mint aki mindig is a négy közé jutásról álmodott. Nos, mindenki tudja, hogy nem ez a helyzet, és ahogy a francia csapat sem az elődöntőbe jutásért utazott Németországba, úgy Orbán Viktor eredetileg kitűzött céljai sincsenek összhangban azzal, amit végül elért.
Ahhoz képest, ha a fideszes képviselőknek továbbra is függetlenként kellene működniük, Orbán valóban kapufára mentette a helyzetet. A korábbi, nagyratörő célok viszonylatában azonban a magyar miniszterelnök valamennyi fronton vereséget szenvedett. Először is: nagy többséggel újraválasztották Von der Leyent az Európai Bizottság elnökévé. Másodszor: a másik új szélsőjobboldali frakcióval, a Mi Hazánkat és a német AfD-t is a soraiban tudó Szuverén Nemzetek Európája képviselőcsoportjával együtt a Patrióták is karanténba kerültek: egyik frakcióból sem választottak alelnököt, sőt, kizárólag ebből a két frakcióból nem választottak egyetlen alelnököt sem, miközben a Giorgia Meloni vezette Európai Konzervatívok és Reformerek képviselőcsoportjából két alelnök is hivatalba lépett. Harmadszor: bár jól hangzik, hogy az új frakció a harmadik legnagyobb, ez így is csak tizenkét százalékot jelent, és mindössze hat fővel haladja meg a negyedik helyezett Konzervatívok és Reformerek képviselőcsoportját. Negyedszer: a Patrióták körében a Fidesz az egyetlen hazájában kormányzó párt, márpedig Orbán korábban sokszor hangoztatta, hogy nem hisz a kizárólag ellenzéki pártok alkotta európai formációkban. Ötödször és legfőképp pedig: a Patrióták Európáért nem más, mint egy átnevezett és újrabrandelt Identitás és Demokrácia – két képviselőt leszámítva az utóbbi teljes tagsága Orbán Viktor új frakciójába lépett.
Akit Orbánnak valóban sikerült gyengítenie, az Meloni asszony, akinek a csoportjából hat spanyol képviselőt csábított át, és ezzel méretben maga mögé utasította a mérsékeltebben EU-szkeptikus Konzervatívok és Reformerek frakcióját. A magyar miniszterelnök ezzel kicsinyes, de tényleges bosszút állt Melonin, amiért az elutasította a Fidesz csatlakozását. Ugyanakkor azt látva, hogy a Konzervatívok és Reformerek az európai fősodor részévé kezdenek válni, és egyre nagyobb hatással vannak az európai politikára, miközben a Patriótákkal legfeljebb a Szuverén Nemzetek Európája hajlandó együttműködni, ez legfeljebb mérsékelt sikernek tekinthető. Orbán Viktor kétségtelenül meggyengítette Giorgia Melonit, és megmutatta, hogy továbbra is veszélyes ellenfél, döntő csapást azonban rá sem sikerült mérnie. Ez akkor sikerülhetett volna, ha át tudja csábítani Meloni mellől a lengyel Jog és Igazságosság képviselőit. Ez azonban az Oroszországhoz és Ukrajnához fűződő eltérő viszony döntő jelentősége miatt nem valósulhatott meg: Jaroslaw Kaczynski és Mateusz Morawiecki pártja sokkal autentikusabb helyet foglal el a szintén ukránpárti Meloni, mint a lépten-nyomon Putyin ügynökeként fellépő Orbán képviselőcsoportjában. Orbán Viktornak valójában semmiféle áttörést nem sikerült elérnie – ellenkezőleg: a saját szélsőjobbos közösségét szalámizta le, és tartós politikai karanténba került.
A jelek szerint az Orbán Viktor által megálmodott szélsőjobboldali egyesülést épp az ő Putyin melletti rendíthetetlen elkötelezettsége akadályozza meg. Bár a Patrióták közt van egyéb oroszbarát alakulat is, olyan nyíltan senki nem áll ki a háborús agresszor mellett, mint a magyar kormányfő. A Patrióták soraiban akadnak ugyanakkor ukránpárti alakulatok: a holland Szabadságpárt képviselői meg a dánok és a lettek egy-egy képviselője nem győzi kommunikálni, hogy az Orbán melletti elköteleződésük nem jelent kiállást a Kreml politikája mellett. Ha Orbán Viktor képes lenne változtatni az Oroszországot és Ukrajnát illető álláspontján, létrejöhetne az egyesült európai szélsőjobb, és a magyarok miniszterelnöke az unió befolyásos szereplőjévé válhatna. Az, hogy Vlagyimir Putyin barátsága miért ér ennél is többet neki, olyan rejtély, amely megfejtéséhez minden bizonnyal az Orosz Föderáció Szövetségi Biztonsági Szolgálatának Ljubjanka téri irattárán át vezet az út.
Olvasna még Puzsér Róberttől? Kattintson!
Ez a cikk eredetileg a Magyar Hang 2024/31. számában jelent meg augusztus 2-án.
