Nem újkeletű kérdés, de újra meg újra felmerül, hogy vajon mi lenne a helyes magatartás az ellenzéki képviselők részéről. Legutóbb Balczó Zoltán, a Jobbik volt országgyűlési képviselője ismételte el a Magyar Hangban azokat az érveket, amelyek értelmében részt kell venniük a parlamenti színjátékban, annak ellenére, hogy érdemi lehetőségeik lényegében nincsenek.
Mivel se politikus, se politológus nem vagyok, nem akarnék döntnököt játszani e vitákban, de ennek ellenére nagyon vérszegénynek találom Balczó úr indokait:
– A mandátumot fel kell venni, a képviselői esküt le kell tenni, mert az Országgyűlés munkájában való részvételre szól a választói megbízatás. Hááát, nem tudom: szerintem a választók és a választói akarat megfelelő képviselete éppenséggel abban is megnyilvánulhat, hogy nem járulnak hozzá a látszatdemokrácia látszatintézményeinek látszatműködéséhez.
– A törvényalkotást az ellenzék ugyan nem tudja befolyásolni, de a vitában megjelenítheti az álláspontját és javaslatait, módosító indítványaival pedig nyílt színvallásra készteti a kormánypártokat. Ez nyilván igaz, de semmi haszna nincs, egyrészt mert ettől a törvények még éppen olyan egyoldalúak maradnak, másrészt mert a vitákról, módosítókról, leszavazásokról nem szerez tudomást szinte senki.
– A végrehajtó hatalmat ellenőrző parlamenti vizsgáló bizottságok ugyan nem működnek, de az interpellációk és azonnali kérdések révén történik számonkérés. Amikor a legkomolyabb kérdésekre vagy vádakra olyan válaszok érkeznek, mint például „nőügyekkel nem foglalkozunk”, „soros”, „gyurcsány” vagy éppen „kellemes ünnepeket”, akkor nehéz bármi értelmet tulajdonítani ennek a parlamenti gyakorlatnak.
– Mindez az elektronikus és írott médiumok közvetítésével jelentős nyilvánosságot kap. Nos, ez aztán végképp nem igaz: az ellenzéki sajtónak van ugyan közönsége, de ez a publikum összességében meglehetősen csekély hányada a választópolgároknak. Számos korábbi kutatásból tudhatjuk viszont, hogy adott esetben a fideszes szavazók 60-70-80 százaléka nem is hallott a kormány számára kellemetlen eseményekről.
Tulajdonképpen ez utóbbi tény okán merült fel bennem egy sor kérdés:
– Mi, akik akár hivatásszerűen, akár amatőrként telemorogjuk a kormánykritikus médiumokat, mennyiben vagyunk mások vagy jobbak, mint azok az ellenzéki politikusok, akik biodíszletként üldögélnek a parlamenti bábszínházban?
– Ha ők maguk is részévé váltak az Orbán-rendszer látszatdemokráciájának, akkor a mi – igencsak korlátozott hatókörű – megjelenéseink nem csak a sajtószabadság látszatát keltik?
– Mennyire tudtuk-tudjuk ellensúlyozni a habonyi-rogáni (olykor nagyon butuska, máskor nagyon is mérgező, de mindig nagyon hatásos) propagandáját?
– Képesek vagyunk-e javaslatokkal szolgálni a kormányzati médiatúlsúly csökkentésére, netán kompenzálására, vagy legalább a kommunikációs buborékok áttörésére?
– Tudunk-e tanácsokat adni az ellenzéki pártoknak a nyilvánvaló hibák kiküszöbölése és a sokkal hatékonyabb működés és együttműködés érdekében?
– Értünk-e el bármilyen eredményt a különböző társadalmi csoportok közötti szolidaritás terén? Tudtuk-e mozgósítani a „magyarokat” bármely fontos ügyben?
– Van-e bármilyen értelme-haszna annak, amit művelünk?
A Magyar Hangban megjelenő véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik a szerkesztőség álláspontját.
