Néhány hete olvastam az ország intellektuális Rockyjának, Puzsér Róbertnek a kifakadását Gulyás Márton ellen, aki a politika totalitása mellett tett hitet. Bár már a felháborodásban tobzódó sorok olvasásakor sem értettem egyet az ország kritikusával, a téma nem hordozott oly kardinális jelentőséget, hogy meg kívánjak nyilvánulni, egészen mostanáig.
Történt ugyanis, hogy egy, a köreimhez nemrégiben csatlakozó ismerős azt találta mondani a politikai újságíró-ambícióimat hallván, hogy szerinte ezt felejtsem el, mert idézem: „túl okos és túl művelt vagy a politikához, ez a világ csak be fog mocskolni.” A neurózis lángokkal díszített pokoli szekere hamar Puzsér Róbert felháborodásának közelébe repítette az enyémet is, ezért úgy döntöttem, reflektálok.
Bár a neurózis közös, Puzsér Róberttel azonban csak a felháborodás fokán osztozunk, a miértjén aligha. Azt kell, hogy mondjam, maximálisan egyetértek Gulyás Mártonnal, én is úgy vélem, hogy az aktuálpolitika egy olyan megszámlálhatatlan csáppal rendelkező polip, amely elől a hétköznapi életben nincs menekvés. Sőt, nem csak, hogy nem lehet, de szerény személyem szerint nem is ajánlott menekülni.
Megvallom őszintén, Puzsér Róbert rosszalló pillantásaitól sújtva, hogy igenis elvárnám minden egyes polgártársamtól a közügyekben való aktív részvételt, tehát a politizálást. A saját, személyes megszállottságom már igen hamar körvonalazódni látszott, felnőtt tudatom színre lépésének első pillanatától kezdve aktívan követem a politikai színtér különböző eseményeit. Ha jól emlékszem, még gimnáziumba jártam, amikor Göncz Árpád meghalt, én azonban a fiatalkoromból fakadó személyes érintettség teljes hiányára fittyet hányva elmentem a temetésre, mert fontos pillanatnak ítéltem meg.
Annak ellenére, hogy a demagógia súlyos vádját a vállamra véve csak egyetlen utat tartok járhatónak, hajlandó vagyok elfogadni, ha valamely embertársam nem kíván a mindennapi politikával foglalkozni. Igen ám, de ha valaki így dönt, eme döntésével párhuzamosan fosztanám meg a szavazati jogától is, hiszen, ha deklaráltan nem kíván a közügyekkel foglalkozni, akkor ne is akarjon alakítani rajtuk.
Miért vallom én is azt, hogy a politika totalitása elkerülhetetlen? Azért, mert mi az a színtér, melyik az a szegmens, amelyiket nem hatja át a politika kesernyés íze? Mindenre hatással van, hogy mennyiért veszem az élelmiszert a boltban, hogy mennyi a fizetésem, hogy mennyit fizetek egy hónapban a rezsire, hogy milyen hirdetéseket ragasztanak ki az óriásplakátokra, hogy mit tanul a gyerekem az iskolában, hogy milyen állapotban van a gödöllői hév, és még sorolhatnám. Az állam a polgárai adóforintjaiból gazdálkodik, nem tűnik logikusnak, hogy az állampolgár figyelemmel kíséri a költekezés folyamatát? Nem KELLENE figyelemmel kísérnie, ha már az ő pénze?
Úgy vélem, Puzsér Róbert ott téved, hogy a politizálás és a kultúrharc árkaiból való ádáz lövöldözés jelensége közé szükségszerűen egyenlőségjelet pingál, pedig ennek nem kellene így lennie. Politizálni nem azt jelenti, hogy szent küldetésünknek tekintjük az utolsó morzsáig legyalulni az ellenfelet, hiába ez a szomorú tendencia manapság. Aktívan politizálni, a közügyekben részt venni és a pluralizmust éltetni nem ördögtől való ám, nem kötelező a legapróbb nézeteltérés hatására is egymás torkának ugrani.
Természetesen lehet, hogy tévedek, de megkockáztatom, hogy Puzsér Róbert helytelenül interpretálta a komisszári gondolatokat: Gulyás a szükségszerű politizálás fogalma alatt nem a kultúrharcot kívánja örökre a köz berkeibe betonozni. Maximálisan egyetértek Puzsér Róberttel abban, hogy a demarkációs vonal két oldalán felsorakozott ideológiai ellenfelek végeláthatatlan csatározása elkeserítő, de ennek orvoslására valóban a politizálással kell felhagyni?
Ha Gulyás Márton is hasonlóképpen gondolkodik, mint én, akkor valószínűleg csak arra gondolt, hogy helytelen állampolgári magatartás maximálisan hátat fordítani a politikai életnek, hiszen a döntések így is, úgy is meghozatnak, és igen, a mi életünkről is. Akkor már részt kellene venni benne, nem? Politizálni kell, politizálni hasznos, politizálni szükséges, akár tetszik, akár nem. Azonban nem mindenki szerint.
Az újonnan szerzett, fentebb idézett ismerősöm egy egyetemi tanár, akinek a végtelen arroganciája kristálytisztán összpontosult ebben az egyetlen fél mondatban: ennél okosabb vagy. Minél, kérdem tisztelettel? Hogy aktív alakítója kívánjak lenni a saját életemnek? Hogy ne nézzek szemlesütve a másik irányba, ha bizonyos társadalmi csoportokat egzecíroztat a hatalom? Hogy ne vonjak vállat, ha a keresztény, konzervatív nézetek leghangosabb szószólója kábítószerrel a táskájában menekül egy meleg orgiáról? Hogy felháborodással töltsön el, hogyan kebelezi be a hatalmon lévő kormány az országomat?
Az egyetemnek, amelynek jómagam is a hallgatója vagyok, van egy Facebook-csoportja, amelyben az azt moderáló tanár úr megosztja a diákok által elért bármely sikert, eredményt, büszkeséget. Nemrégiben azt mondta nekem, hogy nagyon szívesen megosztaná egynémely cikkemet, de az egyetem vezetősége felől felállított ilyen-olyan elvárások miatt ezt még nem jó szívvel tenné meg. Először nem értettem, hogy mire gondol, tágra nyílt szemekkel rebegtem, hogy hiszen kifejezetten konzervatív álláspontot képviselek sokszor. Amikor erre egy kis mosoly kíséretében azt felelte, hogy a konzervativizmus nem elég, akkor értettem meg. Legyek okosabb annál, hogy ettől ökölbe szorul a kezem? Nem vagyok.
A Magyar Hangban megjelenő véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik a szerkesztőség álláspontját.
