Nemzet, konzervativizmus, jobboldaliság... Valamikor régen én is hittem ezekben az ideákban és a hozzájuk kapcsolódó szimbólumokban, de ha valamire jó volt az elmúlt tizenkét év, arra biztosan, hogy ráeszméljek, kizárólag az ember az értékmérő, a jellem, s nem az, hogyan tekint a világra, vagy hogy mit gondol arról. Nehéz út vezetett idáig, és illúziók sokaságát kellett magam mögött hagynom, de ma már világosan látom, ebből a zavarba ejtően sötét lélektani káoszból csakis a higgadt, felnőttes hozzáállás képes kivezetni. Ha mindent kívülről, megfelelő távolságból figyelünk, ha a gondolatainkat nap mint nap befolyásolni képes híráradatot a felnőtt embertől elvárható szelektív higgadtsággal leszünk képesek kezelni, talán eljön még az az idő, amikor az orbáni rendszer által felhasznált, eltorzított és kiüresített kategóriák visszanyerik mélységüket, identitásképző erejüket. Ma nem az a kérdés, hogy jobboldal vagy baloldal, konzervatív vagy liberális, keresztény vagy ateista, hanem sokkal inkább az, hogy tisztességes vagy tisztességtelen, becsületes vagy becstelen, illetve szolidáris vagy önző. Mint mindig is. Aki ezt nem ismeri fel, menthetetlenül eltéved.
Egy olyan világban, ahol a hamis narratívák között már a gondolkodó ember is nehezen talál kapaszkodót, kizárólag az alapvető emberi értékek régről magunkkal hozott tisztelete tud bennünket eligazítani. Ma ez az egyedül hiteles olvasat. Nem akarok bonyolultabban fogalmazni, mert egyszerűen erről van szó. Úgy gondolkodj, úgy tégy, ahogy azt gyerekként szüleidtől, tanáraidtól hallottad. Minden más csak ezután jön. A jobboldaliság, a nemzettudat, a ballib attitűd, minden.
Egyre nehezebb azt hinni, hogy ami történik, nem egyfajta lélektani terror lassú, ám annál szándékoltabb kibontása. Az ilyen-olyan intézkedések és maga a rohamszerű jogalkotás sok évtizedes, biztonságosnak hitt élethelyzeteket alakít át, ír felül. Lehetőségeink folyamatosan szűkülnek, a diszkomfort érzés állandósul. Mintha korparancs lenne a lemondás. Mintha nem lehetne nem beletörődni. A hatalom ravasz, s éppen ezért zavarbaejtő. Ránk nehezedik. A nyugalom nem megengedett. Minden nap történik valami, amitől egy kicsit kényelmetlenebbül érezzük magunkat. A krízis permanens, aminek következményeként legitimálható és a végletekig fokozható a rendeleti kormányzás. Emberemlékezet óta elképzelhetetlennek hitt elképzelések válnak napi valósággá a jog által. És mi eleget teszünk. Még mindig azt gondoljuk, hogy itt a határ, ennél beljebb már nem jöhetnek. Aztán felhúzzuk a maszkot akkor is, amikor egy parkban egyedül sétálunk, mert ez a szabály. Szó nélkül megvesszük a rövid idő alatt sokszorosára drágult élelmiszert, mert a csapból is az folyik, háborús infláció. Hümmögünk egyet, amikor sok éve pályán lévő tanárokat rúgnak ki, mert tenni mertek valamit a megélhetésükért, a szakma becsületéért, s azért, hogy egy kicsivel méltóbb körülmények között dolgozhassanak. Nagykabátban ülünk a munkahelyen, mert ezen a télen kötelező fázni, mert... és itt már nincs is hiteles magyarázat. Úgy épült fel a rendszer, hogy kételkedj bármilyen más berendezkedés működőképes lehetőségében. Csak nehezen képzelhető el, hogy milyen lenne máshogyan.
Tényleg erre vártunk a 2000-es évek második felének forrongó éveiben, az ethno-rock és az őstörténeti előadások reményekkel teli világában? Ilyen lenne egy nemzeti kormány? Az akkori hitünk, a 2000-es években feltámadt új nemzeti vízió szép lassan patikamérlegen kimért bódító anyaggá alakult, aprópénzzé értéktelenedett, kiüresedett, és végtermékként a szemétre került. A legnagyobb bűn talán ez volt, amit el lehetett követni ellenünk. Elidegeníteni a nemzeti érzést azoktól, akik abban az időben, Gyurcsány idején végre megtalálták azt. Nagy árat fizettünk tehát mentális értelemben is az újburzsoázia hatalomkoncentrációjáért.
Valósággá válik a groteszk, egyre közelebb jön az abszurd. Csak kevesen tudnak ezzel mit kezdeni, pedig fontos, hogy magunkban, a gondolataink között rendet tegyünk. Mire gondolok? Itt van mindjárt a „nemzet" fogalma, amely vonatkozásban azonnal felmerül problémaként, lehet-e hiteles egy olyan párt, amely '90-ben tiltakozásul kivonult a parlament üléséről, amikor a levezető elnök egyperces néma megemlékezést rendelt el a trianoni évfordulón? A válaszom talán meglepő. Lehetne, ha azóta legalább egyszer, egy máig érvényes, érthető magyarázattal szolgáltak volna ezzel kapcsolatosan.
És egy másik felvetés. A folyamatosan kommunistázó fideszes elit mit kezd saját pártállami múltjával? Mert bizony van ilyen is neki. Lehet-e hiteles egy volt KISZ-vezető mint nemzeti konzervatív, nagyon keresztény politikus ma? Igen, lehetne, ha legalább beszélne erről néha, vagy adott volna az elmúlt évtizedekben egy máig érvényes magyarázatot, miért állt oda, miért volt a része. De ez nem történt meg, sőt mindent elkövetnek az elhallgatás, a kollektív felejtés érdekében. És mi felejtünk szorgalmasan. Ami bennünk oly irritálóan provinciális, az teszi hitelessé sokak számára az orbáni rendszert.
És a lényeg ebben áll: hitelességi deficit, szemfényvesztéssel leplezve. A rendszerváltás három évtizedében Orbán Viktor több különböző, egymással ellentétes választ adott sorskérdéseinkre. Mindig olyat, amely politikai pozícióit aktuálisan a leginkább erősíteni tudta, legyen akár ellenzékben vagy épp kormányon. A válaszok mélyhűtve, mindenki számára rendelkezésre álltak. Mirelit szólamok pultra készítve, olcsón. Ha mi elfogadjuk a hatalom által felkínált narratívát akár a nemzet, akár a kereszténység, akár a jobboldaliság vonatkozásában, akkor elveszítjük saját, régről ismert megközelítéseinket, és egy készre válogatott fogalomtár becsomagolt kifejezéseit vesszük át, valamint torz nemzetértelmezést közvetítünk mások felé is. Akkor nincs mese, „úgy” értelmezhető ma a nemzet. Hiszen a nemzet valahol mégis csak egy absztrakció, még ha mégoly gyönyörű és magasztos is. Mi alkottuk egy nyelvet beszélők, azonos kultúrával rendelkezők, mi mindannyian, ma élők, s elődeink. Mi értelmezzük újra és újra, s csakis olyan lesz, ahogyan gondolkodunk róla. Mi döntjük el példának okáért, hogy szűkítőleg, vagy kiterjesztően értelmezzük a „nemzet" fogalmát. Vajon kikből áll a nemzet? Ki a magyar? – teszi fel a kérdést Wass Albert is egyik, mostanában kevésbé idézett versében. Úgy tűnik, hogy azt, mit annyian előttünk már oly sokszor elmondtak, még most sem értjük. Ha ugyanis értenénk, nem adnánk időről időre, újra és újra rossz, megosztó, elemi létérdekeinkkel ellentétes, eleve kudarcra ítélt válaszokat.
A Publicisztika rovatban megjelent írások nem feltétlenül tükrözik a szerkesztőség álláspontját
