A következő választások várható időpontjának közeledtével egyre fontosabb reális képet alkotni a jelenlegi helyzetről és az érzékelhető folyamatokról.
Az alábbiakban néhány olyan tényezőt igyekszem megvizsgálni, amelyek legalábbis nem jelentőségüknek megfelelő súllyal vannak jelen a politikai elemzésekben.
I.
Az elmúlt két esztendő legfontosabb politikai változása a Fidesz számára három kétharmados többséget eredményező „központi erőtér” által meghatározott politikai szerkezet megszűnése. Visszarendeződött egy duális erőtér, bár a 2010 előttihez képest azzal a változással, hogy a mostani – szavazói hajlandóságát tekintve egységes – ellenzéki tömb a bal- és jobboldali ellenzék túlnyomó többségét egyaránt magába foglalja. Ezért van reális esélye kormányváltásnak.
De mi volt az oka ennek a kardinális változásnak? Nemcsak az, hogy „végre megjött az ellenzék esze”, hanem a Fidesznek egy fontos – és egyre inkább úgy tűnik célt tévesztett – döntése. A 2018-as változás előtt az Állami Számvevőszék brutális mértékű büntetéssel sújtotta a Jobbikot. Tekintettel a magyar pártfinanszírozás kaotikus voltára, nem kétséges, hogy ez politikai helyzetértékelésen alapuló tudatos kormányzati döntés volt.
Régóta nyilvánvaló, hogy a jelenlegi választási rendszerben a baloldali ellenzéknek esélye van megnyerni a fővárosi, az agglomerációjában lévő és a megyei jogú városok körüli választókörzeteket majdnem kivétel nélkül. Ezek száma azonban nem éri el a választókörzetek felét. Ezért a Fidesz parlamenti többségét garantálta megingathatatlan többsége a vidéki körzetekben. Ez kezdett megváltozni azzal, hogy a Jobbik bizonyos körzetekben, különösen Észak-keleten, annyira megerősödött, hogy győzelmi esélyei nyíltak legalább egy tucat vidéki körzetben a baloldallal való együttműködés nélkül is. Így már a bal- és jobboldali ellenzéknek együttesen többsége lehetett volna a parlamentben.
A számok szintjén: 2019-ben – a Jobbik megroppantására irányuló ÁSZ-döntés ellenére! – abban a tizennégy vidéki körzetben, ahol a Fidesz 50 százalék alatti eredményt ért el, egy kivételével az ellenzékinek tekinthető szavazatoknak több, mint felét, sőt tízben több mint kétharmadát a Jobbik kapta. Ezzel szemben a 46 hasonló városi körzetben 9 kivételével a baloldali ellenzék volt többségben, sőt huszonnyolcban kétszer annyi szavazata volt, mint a Jobbiknak. Sőt, ez a város-vidék választóvonal erősödőben volt. Magyarán: hiába volt igaz országosan, hogy létezik egy központi erőtér nagyságrendileg hasonló bal- és jobboldali ellenzékkel, elképzelhetővé vált, hogy a városokban a baloldal, vidéken a Jobbik egyedül is győzhet a kormánybuktatáshoz szükséges számú körzetben. Ennek rémképe vitte rá a Fideszt arra, hogy mindenáron föl akarja számolni a Jobbikot.
Ez a törekvés olyan félsiker lett, amely a korábbinál is rosszabb helyzetet teremtett a kormány számára. A Jobbik valóban elveszítette szavazóinak legalább felét, de nem szűnt meg. Olyan helyzetbe került, hogy nem maradt más választása, mint összefogni a baloldallal. És ezzel felszámolódott a központi erőtér, az új helyzet pedig jelentős sikert tett lehetővé a most már egységes ellenzéknek a helyhatósági választásokon.
A kialakult helyzet a Fidesz számára azért is hátrányos, mert a Jobbik egykori radikális szárnyából létrejött a Mi Hazánk Mozgalom. Így viszont a Fidesz nem tudja lefedni a politikai térkép teljes jobb oldalát. Egy választások előtti taktikai középre húzódást lehetetlenné tesz az, hogy azzal szavazatokat veszítene a Mi Hazánk irányába.
Ennek fényében kell látni a legutóbbi, szerencsi választást is. A tényleges politikai mozgást az EP-választáshoz és a 2019-es helyhatósági választáshoz képest történt változás mutatja, nem pedig az, hogy picit még nőtt is a fideszes jelölt százalékaránya 2018-hoz képest. Miért nem? Azért, mert a központi erőtér ellenzék számára hatalmas esélyt kínáló szétesésének ára is volt. Az, hogy az egykori Jobbik-szavazók egy nem elhanyagolható része fideszessé vált. A szavazói magatartás pártok közötti mozgását felmérés hiányában is egyértelműnek tekinthető, hogy az egykori Jobbikos szavazóknak az a fele – a ténylegesen szavazók körülbelül 10 százaléka! – amelyek elhagyták korábbi pártjukat, alapvetően három nagyobb csoportba tartoznak: voltak, akik passzívvá váltak, mások a Mi Hazánkhoz csatlakoztak, nem kevésből pedig fideszes szavazó lett. Ezért nőhetett a Fidesz szavazataránya 2018-hoz képest körülbelül 3 százalékkal az EP- és a helyhatósági választáson országosan. Ez viszont azt is jelenti, hogy ezzel felhasználták utolsó „tartalékjukat”.
Az ellenzék szerencsi csatavesztése
Az ellenzéki szavazatok összeadása nem működik automatikusan. Az ellenzéki összefogás versenyképességéhez még legalább hét dolog is kell.
Bár kimutathatóan is voltak regionális különbségek abban, hogy milyen arányban vándoroltak egyik vagy másik irányba a Jobbik-szavazók, alapvetően azzal lehet számolni, hogy minél erősebb volt valahol a Jobbik, annál több új szavazót nyerhetett tőle a Fidesz 2018 után. Mivel a Jobbik Borsod-Abaúj-Zemplénben és a szerencsi körzetben is nagyom erős volt, ez komoly plusz szavazatot hozhatott a Fidesznek. Ezért irreális lett volna azt várni, hogy a 2018-as ellenzéki szavazatok, az akkori Jobbikét is beleértve összeadódnak. Csak a Jobbik krízise után megmaradt Jobbik-szavazókkal lehetett számolni. Ezt figyelembe véve, a Fidesz által elért 51 százalék Szerencsen távolról sem megnyugtató a kormány számára. Ez azt is jelenti, hogy téves az az értékelés, hogy a szerencsi körzet a Fidesz szempontjából az országos átlagnak felel meg. A fentiek miatt a körzet az átlagnál előnyösebb. A „nem megnyugtatónak” ezért fontos következménye, hogy csökkenti egy előre hozott választás esélyét, amelyet különben komolyan megfontolhat a kormány, ha azt látja, hogy a gazdasági körülmények jelentősen fognak romlani.
II.
Túlzottan optimista azonban nem lehet az ellenzék. Először is még egy 50 százalékot nem felülről, hanem alulról közelítő Fidesz-népszerűség is elég lenne a mostani választási rendszerben a Fidesz parlamenti többségéhez. Kétségtelen, hogy néhány százalékos csökkenés esetében azonban már változna a helyzet. Ezzel nem irreális számolni.
De vajon 50 százalék közelében van-e most a Fidesz? Az alaposabb elemzés alapján az ellenzék számra nem feltétlenül rossz szerencsi eredménnyel óvatosan kell bánni. Ez esetben téves az a szólam, hogy „a legjobb közvéleménykutatás a választás”. Mert abból, hogy milyen eredmény születik egy időközi képviselő választáson, nem lehet egyértelműen következtetni arra, hogy mi lett volna, ha általános országgyűlési választást tartanak. A kettő között jelentős különbség van a részvételi arányban; azt pedig nem tudni, hogy azok, akik csak egy általános választásra mennének el, milyen pártszimpátiával bírnak.
Pofon Szerencsen
Biztos vagyok abban, a miniszterelnök a mostani eredményből is azt a következtetést vonja le, hogy 2022-ben még jobban borítani kell a pályát.
Általában az időközi választások az ellenzéknek kedveznek, mivel a kormánypárti szavazók ilyenkor tudják passzivitásukkal „figyelmeztetni” a hatalmon lévőket. Nem elfelejtendő, hogy miután 2015-ben időközi választáson Veszprémben és Tapolcán is ellenzéki győzelem született, 2018-ban mindkét helyen kényelmesen nyert a Fidesz.
Ennek a tényezőnek a hatását végképp nem lehet kiszámítani. Az ellenzék számára paradox módon az lehet némiképp megnyugtató, hogy a kutatások egybehangzóan azt mutatják, hogy a Fidesz szimpatizánsainál jelentősen nagyobb a részvételi hajlandóság. Továbbá a bizonytalan szavazók általában érezhetően közelebb állnak különböző konkrét kérdések kapcsán az ellenzékhez. E tényezők valóban járhatnak azzal, hogy az időközi választások ellenzék felé húzása ebben az esetben nem érvényes, tehát, hogy „igazi választás” esetében sem lenne magasabb a Fidesz szavazati aránya.
Az ellenzék számára kétség kívül döntő jelentőségű, hogy képes-e legalább megközelítően olyan hatékonysággal mozgósítani, mint a kormánypárt. És megint csak paradox módon: az ellenzéki szavazók hatékony mozgósítása nem annyira a roppant forráshiányos ellenzéki pártoktól várható, mint inkább a Fidesztől, mely politikai lényegéből fakadóan most is minden bizonnyal úgy fog kampányolni, hogy apokaliptikus víziót fest hívei elé. Ez azonban mindkét irányba hat. A poklot mindenki szeretné elkerülni: akár a kormányváltással, akár annak elmaradásával azonosítja azt.
Egy választás, amelyből nem tudtunk meg semmit
Nem tudjuk azonban, hogy a Fidesz meddig lesz képes az általa kínált ideológiával felülírni az egyre kedvezőtlenebb számokból kirajzolódó valóságot.
A kormányváltás esélyét leginkább egy harmadik tényező csökkenti. Az elemzések általában azzal foglalkoznak, hogy mi várható a következő választáson ebben a választási rendszerben. A 2018-ashoz hasonlóan azonban kizárólag akkor fogunk szavazni, ha történetesen az lesz a legkedvezőbb a Fidesznek. Mivel a mostani rendszer a központi erőtér által meghatározott politikai szisztémára lett kitalálva, az pedig mára megszűnt, valószínűleg jobb esélyei lesznek a Fidesznek egy más rendszerben. Új választási feltételeket pedig szinte bármikor alkothatnak. Ha nem is számolunk a jogállami elveket az eddigieknél még sokkal durvábban sértő forgatókönyvvel, a kormányváltás lehetősége összehasonlíthatatlanul kisebb így, mint enélkül lenne. A jelenlegi rendszerben a Fidesz népszerűségének pár százalékos csökkenése kormányváltáshoz vezetne (természetesen feltételezve a mostanára kialakult – majdnem – teljes ellenzéki együttműködést). A kétharmad miatt ehhez valószínűleg 5–10 százalékkal nagyobb eltolódásra van szükség a pártszimpátiákban.
Ezen a helyzeten az ellenzék nem tud változtatni. Ennek ismerete azonban más szemléletmódot és abból fakadó feladatokat követel meg, mintha nem lenne kétharmada a Fidesznek. Így ugyanis nem az a döntő kérdés, hogy a jelenlegi jogi környezettel számolva alakítson ki optimálisnak tűnő együttműködést (miniszterelnök- és képviselőjelöltekre, listákra, erőforrások megosztására vonatkozóan), hanem az, hogy olyan együttműködési mechanizmust alakítson ki, amely képes nagyon rugalmasan és gyorsan reagálni a választási feltételek megváltozására. Ezért fontos – és jól teljesített – lecke volt a szerencsi választás, annak lehetetlenné tétele, hogy a közös jelölt a saját pártjának színeiben (is) indulhasson. Ilyen és még sokkal keményebb feltételekkel kell számolnia az ellenzéknek. Elképzelhető, hogy bármely pártot de facto betiltják, utolsó pillanatban változik a választási törvény – hiszen hiába kétharmados, azt is bármikor felül lehet írni – az új rendszer bármilyen lehet a tiszta listástól a tiszta egyéni körzetesig, az egy és két fordulósig, a kétkamarás parlamentig, a választókerületek radikális átrajzolásáig stb. elmenően. Mindezekre tartalmilag lehetetlen felkészülni.
Bebetonozott megosztottság
A választási törvény módosítása jelenlegi formájában nem az ellenzékre nézve ártalmas igazán, hanem a magyar politikai kultúra egészére nézve.
Ha azonban el tudja kerülni, hogy változó körülmények között az ellenzéki pártok között induljon el új pozícióharc, és ebből fakadó káosz – ami természetesen a hatalom egyik fő célja lesz – akkor képes lehet minimalizálni a veszteségeket. Amennyiben jelentősen – mondjuk 40 százalék körülire – csökken a Fidesz tényleges támogatottsága,, ami a gazdasági helyzet alakulása miatt nem irreális, akkor a legnehezebb körülmények ellenére is esély van a kormányváltásra. Természetesen akkor, ha nem számolunk „fehérorosz forgatókönyvvel”. Ha azonban még az is bekövetkezik, az már egy egészen más történet. Reméljük, nem lesz így.
A szerző lelkész
A Publicisztika rovatban megjelenő írások nem feltétlenül tükrözik a szerkesztőség álláspontját.
