Nem zárnám ki azt a lehetőséget, hogy nem a csengeri asszony vette hülyére a politikust, hanem a balek szerepét eljátszó Kósa Lajos és pártja veszi az országot.
Álláspont
Orbán Viktor célkeresztjében legrosszabb hagyományainkat folytatva ott a pénzkötegein ülő bűnös város, élén a budapestiek által megválasztott főpolgármesterrel.
Orbán Viktort a hatalom megtartásának pőre vágya mozgatja, s ha ehhez most, a 2022-es, egyelőre nyitott választás előtt a hosszú ideig hanyagolt mérsékelt jobboldaliak csatasorba állításának is szükségét érzi, hát megteszi.
Ha nincs mérés, visszacsatolás és jövőkép, amely túlmutat a következő választáson, az Isten pénze sem elég a felzárkózásra. Különösen, ha az elszórt forintok csak a hiányt, végső soron pedig az adósságot növelik.
Jobban megrázta volna a közvéleményt, ha a Telepy utcában nem két cigány társaság csap össze, amely végén kést döfnek egy tizenkilenc éves fiatalember szívébe?
Akármi lesz is az eredmény 2022-ben, a pankrátorok szabadon távozhatnak a ringből, s készülhetnek a következő, „minden korábbinál nagyobb téttel bíró” összecsapásra
A narcisztikus jegyeket mutató amerikai elnök dicstelen távozása azért veszélyes a hasonló irányzatot képviselő politikusok számára világszerte, mert leleplezi e kurzus, az illiberalizmus valódi természetét.
Valódi szigorú lépések helyett másmilyen szigorú lépéseket tettek: elhallgatták a szakértőket. Majd, ha már a járvány felett nem tudták, átvették az irányítást a járvány kommunikációja fölött.
Lassan érő felismerés: nem lehet egyszerre az Európai Uniót és Orbán Viktort is támogatni.
Az elmélyülés színtere csakis a család, a szűkebb környezet lehet, viharos közéletünk alig nyújt kapaszkodót dúlt hitű honfitársaink számára.
Miközben Orbán Viktor a demokratikus világban szinte példa nélküli hatalommal rendelkezik, és egészen tág a mozgástere a járvány elleni védekezés irányítójaként is, mintha minden lényeges döntésnél igyekezne másokkal megosztani a felelősséget.
A brüsszeli botrány szimbolikusan jelzi, hogy eresztékeiben recsegnek-ropognak az orbáni illiberális rendszer erkölcsi tartóoszlopai.
A miniszterelnöknek esze ágában sincs úgy bánni az ellenzékével, tágabban: bármely, a kormányától független közéleti szereplővel itthon, mint amit magának az EU-tól megkövetel.
Amit látunk, nagyon is ismerős. A nyolcvanas évek legvégén zajlott a mostanihoz hasonló hatalom- és vagyonkimentés, csak akkor spontán privatizációnak hívták.
Hogyan és mitől bolondultak meg annyira, hogy a korábban leginkább csak egyes vallásokra jellemző vakhit bekerült a politikába, sőt még a hétköznapokba is, és kiszorította a megfertőzött emberek fejéből a valóságot.