Felkeltünk reggel, mondja nagyanyám, hogy „lyányom, ti még miért vagytok itt? A fél utca, mire felkőtél, már mind a vonatnál volt, összepakolózva. Te is szedd az útleveled, s eriggy elfelé a gyermekkel!” – így mesél a 36 éves Horváthné a múlt hét péntek délelőttjéről, amikor a kárpátaljai Csapról útnak indultak Magyarország felé. Többször is elkapja a sírás, amikor arról beszél: értelmetlen a háború, amely elveszi az anyáktól a fiaikat, és arra kényszerít családokat, hogy mindent hátrahagyjanak, amiért egész életükben gürcöltek. Mindezért az ukrán elnököt hibáztatja – ahogy azért is, hogy rosszul éltek otthon, növekvő árak mellett, nagyon kis fizetésekből. Az asszonyt az Erdélyi Gyülekezet fogadta be. A gyülekezetnek vannak szálláshelyei, és hagyományaikból is következik a menekültek megsegítése, de a felmerülő problémáik jelzik azt is: a menekültellátás egyes kérdései meghaladhatják a civil és egyházi szervezetek erejét.
Horváthné úgy meséli: először nem vette komolyan a nagyanyja figyelmeztetését, hogy rögtön csomagoljanak. Akkor ijedt csak meg, amikor felment Csap városközpontjába. – A vonatállomással szemben van egy nagy áruház, rengetegen voltak, vásároltak három-négy nagy kosarakkal, úgy, hogy bent már se tojás, se olaj, se kenyér. Semmit nem tudtam venni, üresnek tették a boltot. Az állomáson annyian voltak, hogy rengetegen. Hazaszaladtam, egy-kettő, mondtam, Annám, öltözz gyorsan, megyünk elfele. Beálltam tizenegy órakor jegyér’, este hatig álltunk, olyan ölekedés volt. Magyarok, ukránok, annyi nő, annyi kisgyerek! Nagyon sokat késett a vonat Záhonyból ki Csapra. Délután lezárták a kasszát, hogy nem adnak jegyet, mert nem tudni, lesz-e vonat. Vártunk este hatig, akkor átjöttünk Záhonyba, ott is rengetegen voltak, volt, aki az állomásba’ maradt éjszakára. Akinek volt ismerőse, hozzá el tudott menni – meséli Horváthné. Azt kéri, hogy így nevezzük. Nagyon nem szeretné, ha lefényképeznénk, azt mondja, szeretne még hazamenni Kárpátaljára, és nem tudhatja, mire érkezik majd haza.
Az Erdélyi Gyülekezet vendégszállásán beszélgetünk, az ágy szélén ülve. Az egykori laktanya helyén működő református gyülekezetnek sajátos státusza van: az 1980-as években jött létre menekültmisszióként a Ceausescu Romániájából Magyarországra menekülők megsegítésére, a rendszerváltás után pedig önálló egyházként jegyezték be. Egyházjogilag a Romániai Református Egyház Királyhágómelléki egyházkerületéhez tartozik. A menedékkérők megsegítésének hagyományát ma is őrzik: évek óta missziót üzemeltetnek a Szerbiában rekedt migránsok megsegítésére, és most is úgy döntöttek, segítenek a szükséget szenvedőkön. Legfeljebb 60-70 főt tudnak fogadni itt Budapest X. kerületében, ahol korábban jórészt magyarországi gyógykezelésere érkező erdélyieket vagy lelkészcsaládokat szállásoltak el. A telep, a Reménység Szigete nem csak vendégek fogadására szolgál, munkatársaik is laknak itt, és persze itt a templomuk is.
Horváthné elmondása szerint ők magyar cigányok, kettős állampolgárok is, és Kárpátalján az ukránok nem szeretik őket. Bántalmazásról nem számol be, de az ukrán nyelvtörvény, a magyar nyelvhasználat korlátozása teljesen elképesztette. Az anyanyelve a magyar, számára ez a természetes. – Nem csak a magyaroknak rossz Ukrajnában, mindenkinek – mondja. Ha valaki el is helyezkedik, a fizetés egy egyszerű gyári munkáért nagyon kevés, az árak magasak, sokan eladósodtak, így ha dolgozni kezdenek, a bank egyből leemeli a fizetésüket. A lányán kívül még egy fia is van, 19 éves, vagyis hadköteles lenne Ukrajnában, de már Magyarországon dolgozott az apjával, amikor kitört a háború.
Neki és 11 éves lányának jó helye van itt az Erdélyi Gyülekezetnél, kétágyas szobában, különösen ahhoz képest, hogy a határ menti településeken sokan vasútállomáson, művelődési házban, a földön töltik az éjszakát, sokadmagukkal. Ők nem maradtak az állomáson. Egy barátnőjével és egy másik ismerős asszonnyal jöttek el Csapról, ők is gyerekkel. Kettejük férje is Székesfehérváron dolgozik építkezésen, ezért Záhonyban rögtön vettek egy vonatjegyet Budapestre. Ukrán telefonkártyájuk volt, nem tudtak internetezni, telefonálni sem. Azt tervezték, a Nyugati pályaudvaron alszanak a gyerekekkel, de a jegykezelő szólt nekik, hogy várja őket a Nyugatiban a Református Szeretetszolgálat, akik még az éjszaka elhozták őket az Erdélyi Gyülekezethez. – Nagyon örültünk, na, hogy a gyerekeknek vót szállás – mondja Horváthné, és rögtön sírva fakad. Hogy mi lesz a gyermek iskolai tanévével, azon még nem gondolkodott. Amikor kitört a háború, a gyermekeket azonnal hazaküldték az iskolából azzal, hogy online oktatás lesz, de egyelőre még nincs hírük arról, hogy ez elkezdődött volna. Még a bőröndjét is kapkodva, rendszertelenül pakolta össze. Sírásból nevetésbe esve meséli, hogy milyen sok nyári ruhát tett a táskába. Maga sem tudja, hogy jutott eszébe éppen ezeket elhozni.
A férje munkásszállón lakik Székesfehérváron, de elmondása szerint nem jó a helyzet, ketten vannak egy szobában, és nem engedik be őket gyerekekkel és asszonyokkal, a főnök sem támogatta. A terv az volt, hogy csak egy két napot maradnak az Erdélyi Gyülekezetnél, de nagyon drágák a szállások, annyit a férjeik nem keresnek. Most abban reménykednek, hogy jobb lesz a helyzet, de közben már az otthon maradottak is készülnek Magyarországa. – Nálunk Csapon már senki nincsen, csak az öregek maradtak. Tegnap beszéltem nagyanyámmal, a nagynénémmel maradt ott meg a férjével, de ők is meglássák ma, mi a helyzet, ülnek fel a vonatra, és jönnek. A mama is – mondja.
Horváthné Ukrajnát, és főleg az ukrán elnököt teszi felelőssé a helyzetért. – Mikor vót ez a Janukovics, még a vécéje is aranyból volt, na de viszont a népnek is jó vót. Munkalehetőség Ukrajnába úgy nincsen, hogy mindenki menjen dolgozni, na de viszont nem voltak ezek a nagy árak, nagy gázszámlák, villanyszámlák. Csak amiótátul ez a Zelenszkij van. Úgy nevezik Kárpátalján, hogy bohóc. Most azt mondja, kiáll Ukrajna mellett, megvédi a fiait. Mivel védi meg a fiaiat? Mikor már mennyi sok gyerek áldozatul is esett! Ha akarnak, ha nem akarnak, elviszik őket erőszakkal. Semmit a világon nem tudunk tenni. Ők nyugodtan ülnek a családdal, semmi gondjuk, az ilyen meg, mint mi, menekül. Amit egész életünkün át gürcöltünk, ugyanúgy a szüleim, a nagyanyám, ott kell mindent hagynunk. Elengedtük a kutyát szabadon, és kész – mondja Horváthné. Megint sír.
– Putyin is tehet róla – ismeri el aztán, amikor rákérdezek, hogy Oroszország biztosan nem felelős-e azért, amiért megtámadta Ukrajnát. – Mindenki hibás! Ukrajnának, bár én csak egyszerű ember vagyok, úgy tudom, semmi olyasmije nincs, mint Oroszországnak. Azoknak több fegyvere, mindene van, atomja is. És Zelenszkij kiállt velük kezdeni. Valahogy meg kellett vón egyezniük, mert sok áldozata van ennek, és ők erre nem gondolnak. Ha meghal valaki, jól van, küldenek neki egy zászlót, hogy gratulálunk, hazafi volt a fia vagy a férje, szolgálta a hazáját. Miért szolgálta a hazáját? A semmiért! – háborodik fel Horváthné, és harmadjára is sírva fakad. Ők, felnőttek elmondása szerint alig alszanak, mióta itt vannak Magyarországon, csak a híreket bújják, hogy mikor ér véget a háború. Minden nap azt remélik, hazamehetnek. Még azt is elképzelhetőnek tartja, hogy „Putyin alatt” jobb lenne nekik, de azt is, hogy rosszabb. A jövőt illetően leginkább csak találgatni tud.
Közben az Erdélyi Gyülekezet munkatársait a menekültválsággal kapcsolatos szervező feladatok nyomasztják, leginkább a rengeteg nyitott kérdés, hiszen nem menekülttáborként, tömeges menekülthullámok idején működtek eddig. A tízórai istentisztelet után összeülnek az irodában. Hosszú értekezlet kezdődik, amelyből világosan látszik, hogy mennyire sokrétű feladatba vág bele, aki menedékkérőket fogad be. Pedig náluk a szálláshelyek már adottak. Mégsem egyszerű fedelet adni a rászorulóknak, hiszen temérdek kérdés felmerül, és ha egyszer már ott a helyzet, a válasz majdnem mindig sürgős. Az emberi erőforrás és az anyagi keret viszont nem végtelen. Egyelőre hárommillió forint elkülönítését javasolta erre a célra Zalatnay István, a gyülekezet lelkésze. A kérdések igazán csak azután kezdődnek, amikor már fedél van néhány menedékkérő feje felett, és főleg akkor, ha tartósabban kell ellátni valakit, hiszen onnantól a gyakorlatban menekülttáborként működnek.
– Ha egy hat hetes csecsemő belázasodik, milyen orvost hívunk? Hiszen magyarországi biztosításuk nincs. Magánorvost kell fogadni? Ki fizeti? Mennyiért tart egy orvos hetente két órás ügyeletet? Ad a hatóság engedélyt arra, hogy főzzünk nekik a konyhán? És gyerekkádunk van vajon? Ki fog jogi segítséget nyújtani? Ha kell majd, honnan veszünk pszichológust, szociális munkást? Mennyi időre tudunk szállást adni? Mekkora költséggel kell számolni? Ki fogadja az éjszaka érkezőket? Honnan lesz 24 órás portaszolgálat, és persze állandó ügyeletes, aki a befogadott emberek problémáival foglalkozik? És ki lát el folyamatos telefonügyeletet? Valakinek már most, előre riasztania kell a duguláselhárítást is, mert bizonyos számú szállóvendég után előfordul, hogy megadja magát a lefolyó. És akkor a covidról még szó sem esett – záporoznak a kérdések és megoldandó problémák. Viszonylag teljes válasz néhány óra alatt csak egyre-kettőre születhet.
Hosszú vita alakul ki arról, hogy mikor tudnának egyáltalán magyarul nem beszélő embereket fogadni, hiszen ukrán tolmács, ukrán nyelvű tájékoztató anyagok még sehol sincsenek. Nem tudják, enélkül hogyan boldogulnának az érkezőkkel, abban egyeznek meg, hogy ezt elő kell készíteni. Ahogy azt is ki kell deríteni valakinek, mi az útja annak, hogy felvegyék a kapcsolatot a menekültügyi hatóságokkal. – Magunknak kell az utat kitaposni – jegyzi meg az egyik munkatárs. Zalatnay István úgy látja: egyelőre komolyabb állami szervezés nem indult el, leginkább az egyházak, önkormányzatok végzik a szervező munkát. Hozzájuk a Református Szeretetszolgálat közvetít ki szállásra szorulókat.
Egyelőre az a tapasztalatuk, hogy az átmenetileg náluk megszállók ellátását gördülékenyen meg tudták oldani. Az ő helyzetüket legfeljebb néhány éjszakára kellett megoldani, mert volt hová továbbindulniuk. Az egyik ilyen vendégük egy olyan nő volt, aki már a kárpátaljai árvíz idején, 2001-ben is heteket töltött náluk kislányként: akkor azért kellett menekülniük, házuk mögött öntött ki a Tisza. Most pedig, ahogy Zalatnay mondja, a Tisza után az oroszok is az ő nyakukba szakadtak.
Az Ukrajna ellen indított háború legfrissebb történéseit itt követheti!
