Olyanok, mint a dinnye, kívül zöld, belül vörös – viccelődött Orbán Viktor néhány éve a zöld mozgalmakon. Világossá téve, hogy összességében afféle baloldali, „komcsi” huncutságnak tartja a klímavédelmet, az ökopolitikát. Máskor melldöngetve állította, hogy Magyarország – vagyis ő – klímabajnok. Arra gondolhatott, hogy a rendszerváltás után csökkent a hazai szén-dioxid-kibocsátás. Ám ez nem valamifajta tudatos tervezés, hanem a hagyományos nehézipar összeomlásának, a súlyos társadalmi kárral járó szabadesésnek a mellékhatása volt. Orbán Viktor nyomdokain a fideszes világ megmondóemberei rendszeresen emlegetnek klímahisztit. Nem egyszerűen a zöldek vadhajtásait nyesegetik, általában szkeptikusak a klímaválságot emlegetőkkel szemben. Mintha rájuk nem ugyanaz a Nap sütne.
Aki ma napközben kimegy az utcára vagy huzamosan nem klimatizált helyiségben tartózkodik, a saját bőrén tapasztalhatja, hogy a klímakatasztrófa itt, a Kárpát-medencében nem a fenyegető jövő, hanem élő adásban zajló folyamat. A statisztikák és a meglett korosztályok tapasztalatai egybevágnak: a mostanihoz hasonló tartós, extrém hőhullámok nem voltak jellemzőek a korábbi évtizedekben.
Tudományos felkészültség nélkül is megállapítható, hogy a folyamatos felmelegedés már a mi életünkben radikálisan átalakíthatja az ország éghajlati viszonyait, kevésbé élhetővé téve lakóhelyünket. A városok zöldítése, az öntözési rendszer megerősítése – az aszály már százmilliárdokban mérhető kárt okozott idén a mezőgazdaságnak –, a lakások energetikai korszerűsítésének felgyorsítása – jól jönne erre is az ingyen uniós pénz! – sürgető feladat. És ez még csak a tüneti kezelés. A nagypolitika ezekhez képest jelentéktelen (ál)problémákkal, hatalomtechnikai játszmákkal van elfoglalva. Vagy éppen olajat önt a tűzre: az Orbán-kormány a hazai vízkészleteket megcsapoló akkuberuházások özönében látja a gazdasági kitörés esélyét.
Jachtokon, magánrepülőkön, Hatvanpusztán a klímakatasztrófa is átvészelhető, de közben lassan megfő az ország.
