Próbáltam nem nagyot ütni. De úgy ütni nem nagyot, hogy azért nagynak látsszon. Nem durván nagynak, nem akartam hősködni, bár tetszett volna.
Pár perc próza
Számos példát lehetne arra is sorolni, amikor a nyelvtudás megléte sem szabott gátat egy-egy dal általános félreértelmezésének.
Nem irigylem a jövő történészeit, akik a sötétben fognak tapogatózni, amikor rekonstruálni akarják egy lassacskán láthatatlanná váló korszak magánéletét.
A szürke város, a rejtett füst, a vígan élés, minden passzolt, egyszerűen tökéletes volt hintában titkos cigizéshez.
Csipketerítős, nagy asztal a nappali szoba közepén, ha máskor nem is, de hétvégeken széket is hozni kellett, annyian ültük körbe, a család; nagyi kezében horgolótű; esetleg kártya került, egy snapszert gyerekek? Lenyomunk? Sütöttem pitét.
Az 1950-es években se merték betiltani, a karácsony így velünk maradhatott, de új nevet kapott. Fenyőfaünnep. Ez lett belőle.
Olyan eseménynek számított a Nagy Családi Karácsony, amilyen csak egyszer adódik az életben.
A szépségen túl Közép-Európa egyik legérdekesebb városa is. Minden porcikájából sugárzik a térség viszontagságos történelme.
Öt év még hátra volt. Ólomlábakon vánszorgott a méla idő.
„Messze tőlünk száll a Szputnyik, néki megnyitotta tág honát az ég.”
Néha egyetlen nyelv is képes arra, hogy fityiszt mutasson a logikának.
Embereim némi megszeppentséggel nézték a szombati piacról hazafelé igyekvő, cekkeres nőket, és a déli órákban a megállókban sörözgető férfiakat.
A huszadik században, a globalizáció egyik ütőerének számító popkultúra nyomán került fel igazán a világtérképre, ennek ellenére minden ízében őrzi a régi Angliát.
Néhány hete itthon ragadtam, nem tudtam útnak indulni, egy kis pimasz piros autó nem szűkösen centizővé, egyenest lehetetlenné tette a kihajtást.
1954 márciusának első vasárnapján, amikor Kolozsváron minden megbolondul a hirtelen melegtől, és az emberek kirajzanak a szabadba, a Farkas utca 13.-ban a város új helyettes párttitkárát, Gheorghe Popot ünneplik kollégái, pártbizottsági elvtársai.