Az ember egy idő után hajlamos haragudni arra, akivel őszinte volt. Azt gondolja, kiszolgáltatta magát neki, s a rá bízott titokkal a másik biztosan visszaél majd.
Pár perc próza
Szép, fényes, piros patronos szódásszifont készítek elő. Az is, akár az írógép, a tárgyba öntött múlt. Arról meg egyáltalán nem baj, ha sokat tud az ember. Nemcsak okosabb lesz, több is.
Egy ideig úgy éreztem, hogy a nagyapám olyan titok birtokába avatott bele, ami csak akkor ér valamit, ha világgá kürtölöm.
„Ha ilyen szép helyen lettem volna gyerek, ha ott nőttem volna fel, talán nem lett volna belőlem egy sittes csöves.”
Bogár a fülbe: valóban lehetnék divatosabb. Nem járhatsz, mint valami roggyant vénember! – mondta a feleségem.
Egyszer eljöttek hozzánk az elvtársak az óvodába. Nálunk állomásozó szovjet katonatisztek. Ők voltak a város garnizonja.
A vurstlizene csak ideig-óráig tudta túlharsogni a színfalak mögött meglévő nyomort, és ezt a világot végül nem is a háború sodorta el.
Nincs mit szépíteni, az ember megromlik, nehéz lesz, sötét és durva. A szíve kihűl.
Ha Józsi őrült, hát őrült, mindenesetre az, amit mond, sokkal izgalmasabb és inspirálóbb normális embertársaim jobbára unalmas szövegelésénél.
1848–49-ben egy egész nemzet tett hitet a szabadság, a függetlenség és a polgári átalakulás mellett.
Anyámban megfogant a betegség, velem együtt fogant meg, közös lett a vérkeringésünk, mint a sziámi ikreké. Ő az én ikertestvérem, a betegség.
Apám a délutáni rendelés után hazatérve orvosi táskájából elővett hat csomagolt kávéházi mokkacukrot. Nézzétek csak, mutatta, a Lovasné hozta Bécsből. Kinn volt a lányáéknál.
Korábban csak hallomásból ismertem hasonló történeteket, ám engem tényleg Puskás Öcsi vezetett a hajdani magyar király sírjához.
Istenem, Szeged! Mosollyal, jó szívvel említem. Eddig egyszer voltam. Azaz most már kétszer.
A saját apámat látom a szellemi elsötétülés egyre mélyebb bugyraiba alámerülni. Alszik, megfogom a kezét. Szokatlan, különös érzés. Az idejét sem tudom, mikor fogtam meg utoljára.