Galla Miklós és a művészi önkifejezés szabadsága

Galla Miklós és a művészi önkifejezés szabadsága

Galla Miklós (Forrás: Galla Miklós/Facebook)

Támogassa a Magyar Hangot!

Legyen Ön is előfizetőnk, rendelje házhoz a Magyar Hangot! Ha más módon támogatná a lapot ebben a nehéz helyzetben, azt is megteheti (PayPal és bankkártya is)! Köszönjük! ELŐFIZETEK

Galla Miklós színpadi meztelenkedése minden idők egyik legnagyobb magyarországi kulturális botrányát juttatta eszembe: a Kiscelli Múzeum 1999-ben mutatta be a Hermann Nitsch által rendezett Orgia Misztérium Színház hatnapos prinzendorfi játékának tárgyi eszközeit, díszleteit és egyéb dokumentumait. A kiállítás anyaga tömény blaszfémia volt disznóhúgyban ázó papi palástokkal, disznóvérrel töltött áldozati kelyhekkel, kizsigerelt állatok belsőségeiben megforgatott kegytárgyakkal, keresztre feszített, meztelen nők és férfiak képeivel. A kiállítótér csak úgy tocsogott a testi váladékokban és a művészi önkifejezés liberális kurzus által kitágított, diadalmas szabadságában.

A konzervatív kormánypárt természetesen őrjöngött: Tarlós István, a kerület polgármestere, Semjén Zsolt kultuszminisztériumi helyettes államtitkár és Bayer Zsolt, az ötös számú párttagkönyv és az első számú töltőtoll birtokosa egyaránt epét hányt, így gazdagítva az installációt a maguk váladékával.

Bevallom, hogy a kiállítás művészi értékét magam is hiányolom, ugyanakkor úgy gondolom, hogy egy társadalom szabadságának fokmérői épp az ilyen ügyek, és nem azok, amikor egy állam polgárai önmaguk vagy a nekik tetsző művészet kifejezésének szabadságát védelmezik. Gyalázatos? Förtelmes? Visszataszító? Szerintem az, de ez engem vagy bárki mást legfeljebb arra jogosít, hogy ezt a véleményt megfogalmazzuk, megérveljük, illetve hogy ne látogassuk ezt a kiállítást, ahhoz azonban senki nem meríthet legitimitást ebből, hogy betiltsa – nem számít, mennyire jó ízlésű, mennyire vallásos, vagy mekkora felhatalmazással mekkora államot vezet.

Az SZDSZ-es Demszky Gábor által vezetett Fővárosi Önkormányzat felvállalta a művészet szabadságának védelmét, s ezzel azon ritka pillanatok egyikét képezte meg, amikor egy papíron liberális párt választott tisztségviselője liberálisként is viselkedett. Újságcikkek és publicisztikák tucatjai védték meg a blaszfémia jogát, a Magyar Narancs hasábjain Rugási Gyula pedig nem is értette, hogy „Hermann Nitsch mily módon követi el a »vallásgyalázás« vétkét, mivel is sérti meg a hívő emberek önérzetét”. A botrány hatására tömegek zarándokoltak el Óbudára, hogy a maguk szemével is lássák a disznóvérben fürdőző Krisztust. Ritka eset volt, hogy az SZDSZ-es politikusok nem a közvélemény-kutatókat kérdezték arról, hogy szabad-e bárki szabadságának védelmére kelniük, hanem kivételesen elvi alapon működtek. Ezúttal nem a tetszést keresték, és ebbe csodák csodájára mégsem roppant bele a balliberális kurzus, a magyar társadalom nagyobb része ugyanis pontosan értette, hogy a művészet szabadságának védelme nem azonos azzal, hogy a védelmező egyet is ért a szóban forgó alkotó nézeteivel, művészi eszközeivel vagy látomásával, már ha van neki olyan egyáltalán.

Hogy mennyit romlott huszonkét év alatt a magyar közélet minősége, hogy mennyivel szolgaibb, számítóbb, erőtlenebb és gerinctelenebb ma a liberális politikai és kulturális elit, azt Galla Miklós esete mutatja meg legékesebben. A magyar nyelvű abszurd humor mindenki által kedvelt apostolával szemben egy légynek sem ártó provokáció nyomán indultak be az illiberális húsdarálók. Nem folyt disznóvér, nem történt szentséggyalázás, nem jött szóba se bő gatya, se fütyülős barack, mindössze egy könnyed kis magamutogatásra került sor, amely a fent említett kiállítással ellentétben cseppet sem volt öncélú: a metoo, az Instagram meg az alanyi jogú és tét nélküli nárcizmus évtizedében Galla Miklós provokatív szatírszerepével a szexuális ellenforradalomnak épp azokat a kulturális és társadalmi tabuit hívta ki, amelyek nagyon is lebontásra szorulnak. Galla Miklós a legjobbat tette, amit csak tehetett – legfőbb ideje megvédeni 1968 szellemét. Legfőbb ideje megvédeni a szabadságot a prüdériával, a meztelenséget a konformizmussal, a bohóckodást a jakobinizmussal szemben.

Galla Miklós a tízezredét sem tette meg annak, amit Hermann Nitsch, mindezt pedig egy piciny színházteremben, szerencsétlenségére azonban elfogytak a migránsok, így Habony Árpád és Rogán Antal a szexualitás elfojtásában és a nyárspolgárság felszabadításában találta meg az egész pályás kulturális letámadás következő identitásképző frontját: pedofilokkal mossák össze a homoszexuálisokat, gyűlöletet keltenek a transzszexuálisokkal szemben, szülők és gyermekek jogairól beszélnek, miközben ők maguk korlátozzák azokat. Az ultrafeminizmus és az LMBT-aktivizmus groteszk antitézisét valósítják meg – a különbség mégis szembeötlő: Habony Árpád és Rogán Antal nem őszinte meggyőződést, hanem ravasz számítást követ.

Galla Miklóst nem védi meg senki. Akik huszonkét éve Hermann Nitsch kiállításának jogát védelmezték, most kussolnak. Kőhalmi Zoltán az egyetlen, aki érdemben reagált a gyalázatos boszorkányüldözésre, melynek keretében Galla Miklós nem kaphatja meg a neki járó Karinthy-gyűrűt. A liberális kurzus az új évezred harmadik évtizedére teljesen megrendült: egyik részét ledarálta a metoo és az azzal járó neoprüdéria, és nemcsak Magyarországon, erről Louis CK és Woody Allen esetei tanúskodnak; a véleményelit másik része kiöregedett, megtört és befolyását vesztette; harmadik részét pedig már semmi más nem érdekli, csak hogy Orbán Viktort bukni lássa. Ebből következik az az ellentmondásosnak látszó helyzet, amelyben az Orbán-rendszer propagandagépezete már bárkit levadászhat, a liberálisok félrenéznek, mert minden szavazatra szükségük van: a marketingszempontokon túl többé nem engedik meg maguknak a meggyőződés luxusát.

Húsz éve a fideszes hisztikommandó egy tízezerszer vállalhatatlanabb helyzetben sem tudott áttörni, most azonban már nincs is harc, csak önfeladás és térdre ereszkedés. Orbán Viktor ellenállás nélkül fegyverzi le a vele ellenséges szekértábort, kurzusának trolljai pedig röhögnek a markukba: megint levadásztak valakit, aki ennek az országnak kultúrát adott – nincs is ennél jobb mulatság számukra. A liberális értelmiség tagjai pedig feltehetnék maguknak a kérdést: ha már bárkit hajlandók feláldozni Orbán Viktor megbuktatásáért, akkor honnan is merítik az erkölcsi felhatalmazást ahhoz, hogy megbuktassák?

Olvasna még Puzsér Róberttől? Kattintson!

A Magyar Hangban megjelenő véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik a szerkesztőség álláspontját.

Ez a cikk eredetileg a Magyar Hang 2021/28. számában jelent meg július 9-én.

Fizessen elő a Magyar Hangra!

Ki lesz a nyerő? – Magyar Hang-ajánló

Támogasson minket!

Keresés

Csatlakozzon hozzánk Patreonon

Árnyék podcast – Bántalmaz a kormányom