Elképedve olvastam az OHA, a CKP és a Tanítanék Mozgalom meghatározó vezetőinek reagálását Az ellenzék és a közoktatás című írásomra. Az ugyanis arról tanúskodik, hogy nincsenek tisztában az ország helyzetével, a közoktatás múltjával, jelenével és jövőjével, a teljes magyar társadalom és annak részeként a diákok, pedagógusok, szülők akaratával, érdekeivel. A szerzők szerint folyamatosan – s teszem hozzá, gyorsan – változik a világ, ezért nem lehet sem az ellenzéki pártoknak, sem nekik, civileknek konkrét intézkedésekkel, időpontokkal meghatározott tervük az oktatás átalakítására. Mégis, hogy gondolják? Állítsuk meg a világot, hogy legyen idejük kifundálni a tennivalókat? Éppenhogy gyorsan változó világunk követeli meg a gyors válaszokat! Mi keresnivalójuk van az oktatáspolitika világában, ha nem képesek ezeket megfogalmazni?
A közoktatásnak meghatározó szerepe van az egyén sorsának, az ország állapotának alakulásában. Elmaradottságunknak, s velejáróinak – az alacsony béreknek, nyugdíjaknak; a gazdaság, az életszínvonal stagnálásának; a fejletlen, lerobbant infrastruktúrának; a rossz közegészségügyi állapotoknak; a fiatalok kivándorlásának, etc. – elsődleges oka a rendszer régóta fennálló korszerűtlensége. Minél tovább halogatjuk a megújítását, annál több mostani és leendő honfitársunkat ítéljük méltatlan, kilátástalan életre.
Egy látszólag roppant demokratikus elképzelés
Nahalka Istvánék szerint az oktatáspolitikai döntések gyors meghozatalának legfőbb akadálya az, hogy csak akkor állják meg a helyüket a gyakorlatban is, ha kidolgozásukban részt vesznek minél nagyobb számban az érintetteket – tanárokat, szülőket, diákokat – képviselő szakmai és civil szervezetek, a szakszervezetek, az oktatáspolitikusok, a pártok, aminek realizálása időigényes feladat. Ahogy fogalmaznak: „...mindenki" jelen van, s így születik meg kollektív bölcsesség révén „a javaslat", s az alapján „a döntés". Hagyjuk most azt, hogy nyolc évük lett volna a folyamat lebonyolítására, közelítsük meg más szempontból a problémát. Az elképzelés roppant demokratikusnak tűnik, hisz látszólag a szubszidiaritás elvét követi, amelynek érvényesülése a demokrácia fontos építőköve.
A tisztánlátás érdekében vizsgáljuk meg, mit is jelent a fogalom! E szerint minden döntést azon a szinten kell meghozni és végrehajtani, amely a lehető legalacsonyabb, és ahol egyben a lehető legnagyobb hozzáértéssel rendelkeznek. Ez nem jelenti azt, hogy minden döntést helyi szinten kell meghozni, ha ugyanis magasabb szinten értenek hozzá a leginkább és lehet a lehető leghatékonyabban meghozni, illetve végrehajtani, akkor az azon a szinten való döntéshozatal, illetve végrehajtás felel meg a szubszidiaritás elvének.
A kérdés az, hogy kompetens-e oktatás-stratégiai kérdésekben a szerzők szerint javasolt „mindenki"? 2010 előtt a szakminisztérium munkáját segítő Közoktatás-politikai Tanácsnak 33 tagja volt pedagógus szakmai szervezetek pedagógus szakszervezetek, szülői szervezetek, diákszervezetek, helyi és kisebbségi önkormányzatok, nem állami és önkormányzati iskolafenntartók, valamint az oktatásban érdekelt tárcák képviseletében. Emellett volt Közoktatási érdekegyeztető tanács, Országos Diákjogi Tanács, Országos Szülői Érdek-képviseleti Tanács, és még „mittudomén", hogy mi. Született valami előremutató intézkedés a közoktatás korszerűsítése érdekében? Nem! Vagy volt olyan, hogy VII. Nevelésügyi Kongresszus, amelyet létrehozói mérföldkőnek szántak a hazai oktatásügy történetében. Mára emléke sem maradt, pedig a pedagógustársadalom „krémje" vett részt rajta, olyanok, akiket kétséget kizáróan hozzáértőknek tart a közvélemény.
Nem elég a szakmai autonómia helyreállítása
A szubszidiaritás tárgykörébe tartozik a pedagógusi autonómia kérdése is, amelytől egyes szakértők azt várják, hogy biztosítása esetén szinte minden mástól függetlenül megoldódik a közoktatás korszerűsítése. Nahalka István vélekedését citálom ide, aki szerint akkor lesz korszerű a közoktatás, amikor többségbe kerülnek azok a pedagógusok, akik tudnak és akarnak is korszerűen tanítani. Vagyis csak autonómia kell, plusz megfelelő tanárképzés, és minden szuper lesz. Kár, hogy ez nem így működik. A korszerű oktatásnak két kritériuma van, a korszerű tartalom és a személyre szabott képzés. Tudják a pedagógusok, hogyan kellene kinéznie a korszerű tartalomnak? Hogy tudnák, amikor az erre hivatott szakértők se tudják! Az ELEGY Oktatáspolitikai Szakbizottsága által 100 pont címmel kiadott anyagban ez olvasható: „Jórészt nem azonosítottuk még azokat az ismeretrendszereket, készségeket, képességeket és attitűdöket (kompetenciákat), amelyekkel a globalizált világ polgárainak feltétlenül rendelkezniük kell."
Az egykori testület tagjainak relatív hozzáértése kétségbevonhatatlan, hiszen mindenki részt vett abban ellenzéki oldalról, aki számít. De ha valaki ennek ellenére úgy vélné, hogy helyben jobban tudják, annak ajánlom figyelmébe az @ELTK kutatási hálózat által végzett 2023-as pedagóguskutatás gyorsjelentését. A kutatás többek között arra kívánt választ adni, melyek a tanárok szerint a közoktatás legfontosabb problémái. A pedagógusok szerint a legfontosabb 5 problémát az alacsony bérek, a magas munkaterhek, a tanári autonómia hiánya, a tananyag nem megfelelő összetétele, valamint az adminisztrációs terhek jelentik. Nem jelölték meg súlyos problémaként a felzárkóztatás eredménytelenségét, a korszerű tartalmak hiányát, a diákokra feleslegesen kényszerített tananyag nagy arányát. Hogyan tudnának így személyre szabottan oktatni? (Ami persze költői kérdés, mert a jelenlegi keretek közt ez amúgy is lehetetlen.) Értelmetlen csodákat várni a szakmai autonómia helyreállításától, hiszen 2010 előtt sem élt azzal a tanárok legalább 95 százaléka – ők a megadott tanterv szerint vagy rutinból tanítottak –, de a maradék sem talált ki semmi újat, külföldi, sokszor százéves módszereket adaptáltak
A közoktatás alakítása nem pedagógiai kérdés. Megfelelő eredmény reményében csak széleskörűen tájékozott személy vághat bele, akinek ismernie kell a fejlődés irányát, a technikai-technológiai változások hatásait, a gazdasági-munkaerőpiaci helyzetet, folyamatokat, a teljes társadalom és csoportjai igényeit, az emberi természetet, a különböző tudományterületek ismereteinek, a képességeknek, készségeknek a szerepét az emberek életében, nem árt rálátással bírnia az oktatás összes lépcsőfokára, és még lehetne folytatni a sort. A pedagógusokat nem erre a feladatra készítik fel, az ő szerepük a hasonlóan fontos tudásátadás. Abban kell segíteni őket, hogy használható tudást közvetíthessenek, és ezt eredményesen tehessék meg.
Variációk képzési struktúrára
Azt is kifogásolják a válaszcikk szerzői, hogy – szerintük – hasraütés-szerűen javaslom a 10+3-as (6+4+3-as) struktúra bevezetését. Mint írják: „...a CKP-n belül is több vita zajlott, melyik lehet a legjobb iskolaszerkezet, de mindig abban maradtunk (maradt a több, mint 50 szervezet), hogy ennek eldöntéséhez kevesen vagyunk." Pedig nem olyan nagy dolog ez. A Kockás könyv tartalmazza azt a megállapítást, hogy legalább 10 évfolyamon át tartó, egységes, általános képzés szükséges. Ezzel legfeljebb négyre szűkül a lehetőségek száma. A specializációt szolgáló középfokú oktatásba lépés sok diák számára nemcsak iskola-, hanem lakóhelyváltással is jár, ami nehézségeket okozhat számukra a tanulásban, ezért nem ajánlatos rögtön „a lovak közé csapni".
Ezenkívül akár marad a jelenlegi érettségi, akár változik, vagy fél év kell a felkészülésre. Kétéves középfokú képzés esetén ezek miatt túl feszes lenne a tempó, vagyis a 10+2 formula kiesik. A könyv szerzői lehetséges megoldásnak tartják az egységes, általános, érettségivel záruló 12 évfolyamos képzést, amelyből részben a felsőoktatásban lehet továbbtanulni, részben szakképzésben lehet folytatni a tanulmányokat. Ilyen intézmények létrehozása csak a települések töredékében – a középiskolával rendelkezőkben, de azok egy részében is csak nagy nehézségek árán – lehetséges. Nem világos, hogy milyen sorsot szánnak a többinek. A vélhetően 6 osztályos alapozó képzés után kerülnének át az „anyaintézménybe" a helyi diákok, netán a nyolcadik után? Az első megoldás roppant hátrányosan érintene egy sor települést, amelyek pedig meg tudnák oldani a 10 osztályos általános képzést. Drasztikusan csökkenne lakosságmegtartó erejük. Emellett meg kellene oldani egy csomó kérdést, például a fogadó intézmények bővítését, a diákok utaztatását, netán kollégiumi elhelyezését, a pedagógusok átcsoportosítását, etc. A második esetén menet közben cserélődne a tantárgyak oktatóinak személye, ami egyáltalán nem ideális. Ez a formula is mehet a kukába.
Nemrég egy interjúban Nahalka István újabb elképzelést vázolt fel. Eszerint 12 évfolyamos, komprehenzív iskolák jönnének létre, és csak ezután következne a szakképzés vagy az egyetemre felkészítés. Na, ez tényleg hasraütés-szerű ötlet! Amellett, hogy értelmetlen az általánosan szükséges tartalom 12 évre történő szétterítése, nincs rá felkészülve sem a költségvetés, sem – létszáma miatt – a pedagógus társadalom.
Abban igazuk van Nahalkáéknak, hogy egy ilyen komplex, a társadalom egészét és jövőjét érintő feladatba, mint a közoktatás korszerűsítése, nem lehet a politika és a közvélemény támogatásának megszerzése nélkül belevágni. Ma egyik feltétel sem adott. A jelenlegi hatalommal aligha lehet elfogadtatni egy átfogó modernizációs tervet, és korántsem biztos, hogy az ellenzék hajlandó lenne erre. A társadalom meggyőzése még nehezebbnek ígérkezik. A válaszcikk szerzőinek javaslata, hogy a zsákutcából előbb a főútra – vagyis nagyjából a 2010 előtti állapotokhoz – kellene visszatalálni, aztán ott sebességbe kapcsolni, lenne csak az igazi zsákutca. A politika ugyanis irtózik a változásoktól. Ha az ellenzék egy oktatási minimálprogrammal kerülne hatalomra, annak megvalósítása után azt mondaná a továbblépést sürgetőknek, hogy „ne bolygassuk szünet nélkül a rendszert, hagyjuk egy kicsit nyugodtan dolgozni a tanárokat". Vagy azzal állnának elő, hogy nem erre kaptak felhatalmazást a választóktól.
Azért kell nekilátni a korszerűsítést célzó, átfogó, indoklással alátámasztott, a közoktatás minden súlyos problémájára konkrét megoldással szolgáló, ütemtervet tartalmazó, a lehető legrövidebb időn belül realizálható – hiszen egyébként mit sem érne – javaslat kidolgozásának, hogy egyrészt biztosra – vagy legalábbis biztosabbra – vehessük a megvalósulását, másrészt, hogy lerövidítsük annak idejét. Kormányváltásig meg lehetne győzni a terv helyességéről, végrehajtásának szükségességéről az ellenzéket és a társadalmat is, így ha adott lesz a lehetőség, késedelem nélkül neki lehet látni a korszerűsítésnek. A miskolci levél közzétevői nem az unokáik miatt aggódva fogalmazták meg a következő mondatot: „A gyerekeink, s így az ország jövője forog kockán!" A diákok sem azért demonstrálnak évek óta az utcákon, hogy 30-40 év múlva legyen korszerű közoktatásunk. Ideje lenne, hogy a közoktatás problémáinak megoldását elvben magukra vállaló szervezetek vezetői is felismerjék ezt, s ennek megfelelően cselekedjenek!
A publicisztika rovatban megjelenő írások nem feltétlenül tükrözik a szerkesztőség álláspontját.
