Könnyen törik a férfiszív. Főképp, mikor tulajdonosát az aktuális kiszemelt friendzone-ba helyezi. Utóbbi, Z-generációs frázis magyarul annyit tesz, hogy a lány finoman jelzi, hiába a baráti viszony, ő bizony nem szeretne romantikázni. Legtöbben ilyenkor letömködik a békát a torkukon, továbblépnek, és folytatják a keresgélést a húspiacon. Tény, hogy magánéleti síkon nincs megfelelőbb hosszú távú stratégia, az viszont még a mostaninál is nyomorúságosabb múltat festene, ha az államközi diplomácia is hasonló működési elvet tett volna magáévá (mégiscsak kevesebb az ország, mint az emberállat). A történelem vérzivatarában, egy ilyen szuboptimális esetben nem is születhettek volna olyan mondatok, mint a „Polak, Węgier, dwa bratanki, i do szabli, i do szklanki”.
Utóbbi idézet kissé nyelvtörős halandzsaként hat, kapom is a furcsa tekinteteket a belső-Somogyban robogó kispiroson, amikor megpróbálom hangosan kimondani. Azt nem tudom, hogy förtelmes kiejtésem vagy az ismeretek hiánya miatt, de a tucatnyi utastárs közül nem biztos, hogy sokan fölismerik a halhatatlan „Lengyel, magyar - két jó barát” című mondókánk polák verzióját. Velem ellentétben ők valószínűleg nem a lengyel választások eredményeit böngészik, miközben az okoskütyüt simogatják.
Pedig a mostani történésekre valóban érdemes odafigyelnünk, mert egészen úgy fest, legrégebbi – és szellemi értelemben talán legfontosabb – északi szövetségeseink valami mást akarnak, mint amit a saját elmúltnyócévükben kaptak. Hogy döntésük jót tesz-e önmaguknak, Európának vagy évszázados kapcsolatainknak, azt majd az elemzői siserehad úgy is kitárgyalja a következő hetekben, jómagam inkább maradnék a reménykedésnél.
Bizakodom, hogy a pillanatnyilag vigyorgva élvezkedő ellenzéki törzskommentelő és a napokban majd heves Soros-hisztériában kitörő, kormánykitartott influenszer vesznek néhány mély levegőt, és belátják, a két ország közötti párhuzamvonás lehetőségei meglehetősen szűkre szabottak. Egyfelől nem Orbán Viktor és nem is az általa reprezentált ideológiai közösség bukott el, egyszerűen csak az őt sikertelenül másoló, mégis vitathatatlanul atlantista Jarosław Kaczyński kényszerül ellenzéki szerepbe. Ugyanakkor az is piros ceruzával kiemelendő, hogy most a legvalószínűbb egy olyan politikai közösség kormányzása, melynek tagjai ugyan nem vesznek gumikesztyűt kézfogás előtt, de egészen máshogy gondolkodnak arról, miképp alakuljanak a gazdasági ügyek, a katolikus egyház szerepe vagy az LMBT közösség jövője.
Hogy az EU-t bejárt veterán, Donald Tusk össze tudja-e tartani tágabb értelemben vett stábját, s hogyan kormányoz a társadalmi törésvonalak által sűrűn barázdált lengyelföldön, az legyen az ő és a polák tömegek dolga. Annak irányába viszont szintén reményemet fejezem ki, hogy a régi-új miniszterelnök legalább annyira lavírozik majd Varsó, mint Brüsszel érdekei mentén, és hogy a pillanatnyi politikai érdekek nem fogják teljesen felülírni a történelmi szemüveggel szemlélve is kiemelkedően fontos kétoldalú partnerségünket. Pocsék lenne egyedül maradni akár egy kétsebességes, akár egy Egyesült Európa-koncepció, akár egy kizárólag nyugati érdekek mentén működő unió ellen folytatott harcban. A vágyam beteljesedéséért ugyanakkor legalább oly mértékben felelnek a Duna, mint a Visztula partján.
Végtelenül elszomorít az a vesződség, amelyet Budapest magatartása okozott a két ország viszonyában, ugyanis a mieink szédelegnek és dörgölőznek teljesen értelmetlenül mai napig a láthatóan a kelet-európai destabilizációban érdekelt ruszkik irányába, miközben sikeresen csuláznak egyik legnagyobb érdemünkre, a visegrádi négyek véd- és dacszövetségére.
Nincs túl sok esély arra, hogy a manapság köztudottan nem Orbán-fanatikus Tusk ezt az aktust valaha elfelejtse, de a nagypolitika asztalánál minden pillanatban történhetnek meglepetések, amikor újraosztják a lapokat. Miképp az egykori főgonosz Macronnal most például egészen sok ügyben fúj egy követ a magyar kormány, úgy a néhány éve mindenféle árnyalat nélkül átkozott színesbőrű migránsokról kiderült, hogy hoppá, bizony van közöttük olyan, aki akár segíthet is nekünk az egyre súlyosbodó munkaerőhiány orvoslásában. Értékalapon szinte esélytelen a kooperáció az újdonsült lengyel vezetéssel, de ha már sikerült néhány szemmel látható korrekciót végrehajtanunk nemzeti érdekeink mentén, akkor talán most is összekaparható parányi sansz. Elvégre nem kell szerelmesnek lenni, itt és most pont elég a sokévszázados baráti múlt.
Hogy lesz-e annyi esze mind a következő lengyel, mind az állandósult magyar vezetésnek arra, hogy revideálják néhány korábbi megfontolásukat, és képesek legyenek visszatérni a most kivételesen kívánatos friendzone-ba, az néhány hónap alatt valószínűleg kiderül. Addig is azért egészen biztosan elsuttogok némely estéken egy-egy imát azért, hogy a vágyvezérelt gondolatok valóságba forduljanak.
A szerző szabadúszó újságíró
A publicisztika rovatban megjelent írások nem feltétlenül tükrözik a szerkesztőség álláspontját
