Az átváltozások kora köszöntött ránk az 1989-90-ig tartó rendszerünk megváltozásával. Az egyéni átváltozásokkal talán nem is nagyon érdemes foglalkozni, mert azok akár lehetnek őszinték is, főleg ha egyszer következnek be, a rossz oldalról a jó oldalra. Mint egykori állambiztonsági kémelhárító tiszt magam is váltottam, először a hívő római katolikus oldalról távolodtam el, de mentségemre mondva a hitetlen kommunisták között csak léteztem, majd visszatértem az eredeti hitemhez és vallásomhoz. Az én történetemnek örök tanulsága az, hogy könnyű volt nekem a visszatérés, mert volt hova, volt, ahol már szinte vártak, és nem hiányzott a mennybeli rásegítés sem a visszatérő út megtételéhez. Attól kezdve ahányszor csak lehetőségem van, magamhoz veszem Jézus Urunk Szent Testét a szentáldozásban, mert van mit bepótolnom, s arra gondolok, hogy mi lesz azokkal, akiknek csak névadó ünnepség jutott, se hittan, se bűnbánat szentsége, se elsőáldozás, se bérmálkozás, se imádkozás, semmi, ami a hitünkhöz és Istenünkhöz köthetné őket.
Nekem a nagyobb bajom a csoportos átváltozásokkal van. Az első tüskét a körmöm alá a szocialistákká változott magyar kommunisták parlamenti – meg talán azon kívüli – „hívő tagozata” jelentette. Mivel a fél életem a kommunisták között telt el, azonnal tudtam, hogy itt bizony valami aljasságról, képmutatásról lehet csak szó. Nagyon hamar bebizonyosodott, hogy mindez nem volt más, mint egy hamis, választási szavazatszerzésre való törekvés. Be is bizonyosodott a sejtésem, mert elég rövid idő telt el, és a „hívő tagozat” már többé szinte nem is hallatott magáról. Semmivé vált.
A másik oldal sem mutogathat senkire, ha a hitről és a keresztény egyházakról esik szó. Az 1990 utáni ellenzék, majd az 1994 utáni kormánypártok és csatlósaik az ateizmus mintaképének mutatták magukat büszkén, s azok is voltak. Ebben tehát nem volt semmiféle alakoskodás. Kíváncsi vagyok, hogy jelenleg azon pártokban, amelyek a keresztény értékek mellett politizálnak, vajon hányan vannak megkeresztelve, s hányan nem. Ha ma felvetné valaki ezt a kérdést a parlamentben, alighanem úgy járna, mint aki a kettős állampolgárságúak iránt érdeklődött.
Most tehát egy olyan kétharmados többség uralmát élvezzük, amelyen belül az uralkodó többség valószínűleg nem is keresztény, csak ezt állítják magukról, miután mindenféle más ideológiákat már kipróbáltak. Ennek ellenére érnek támadások keresztény embereket, sőt egyházakat is. Már Iványi Gábor metodista lelkész sorsának alakulásán is igen elcsodálkoztam, de belenyugodtam, mert már régóta ismerem azt, hogy a hála nem politikusi jellemvonás. Ahogy annak idején a „királycsináló” Torgyánt kinyírták, már az is figyelmeztető jel volt.
De most, hogy kikezdték Hodász atyát is, már jobban elgondolkodtam az eseten. Majd rájöttem, hogy nincs min csodálkozni azok után, ahogy a fő megmondó és véleményt formáló emberük kiosztotta Ferenc pápát, következmények nélkül, az egy fiatal magyar papba már csak belerúghat egyet, ha neki úgy tetszik. Hodász atya kerül sorra. A főleg a fiatalok körében végtelenül népszerű Hodász atya. Az a Bayer Zsolt rúgott bele is, akinek valószínűleg ez a feladata. Ezért tartják. Ő a pártjának nemcsak a csahos, de a harapós kutyája is. Reméljük, hogy veszettség ellen azért évente beoltatják, mert így is elég sok kárt okoz a gazdáinak meg másoknak is.
Ezek után már csak azt várom, hogy mint „fehérjehalmaz” a „taknyomon s nyálamon csúszva” indulhatok a társadalom peremére, a kitaszítottságba. Vállalom. Majd Hodász atya imádkozik értem is, ha a saját imáim nem lennének elégségesek.
A publicisztika rovatban megjelent írások nem feltétlenül tükrözik a szerkesztőség álláspontját
