A magyar ember eszelősen kenyérkedvelő, sokban sajátos, ebben leginkább; a kenyérhez is kenyeret eszik, máskor magában, vagy kenve, mártogatva; akár zsiradékban pirítva, fokhagymával dörzsölve, hagyomány, család és egyén szerint jellemző módon.
Pár perc próza
Nem tudom, hány gyereknek van még nagyapja, de mi az ő térdén lovagolva szerettünk bele ebbe a bűvöletes világba, hogy aztán bogarásszuk a betűt nagyítólencsén át, áztassunk bélyeget borítékról, képeslapról.
A galambok minden szart megesznek. Csak eléjük kell szórni, és már nyelik is, mintha nem lenne holnap. A semmibe vesző következő pillanat bűvöletében mint az ütvefúró jár a fejük most is, kapkodják a foszlós kalácsbelsőt.
Miután pár hónapig ifjúsági irodalommal és Rejtő Jenőkkel traktáltam magamat, egyszer csak ráfanyalodtam kisebbik leányom tavalytájt felduzzasztott Agatha Christie-készleteire. Hamar meg kellett állapítanom: ezek a könyvek jók.
„Írnánk a fagyizóról. Forgatnánk is pár rövid videót. És ehhez meg kéne kóstolnunk az összes fagyitokat. De cserébe, megígérjük, tök jót írunk meg mondunk a helyről.”
A minap éppen a csomagolt kávék kilónkénti árát és töltősúlyát illetően végeztem el az arányszámításokat a házunktól 100 méteren belül elhelyezkedő diszkontok egyikében, amikor vita hangjaira figyeltem fel.
Tesztalanyokat keresünk, olyanokat, mint ön, akik alvásproblémáikkal sehová nem tudnak fordulni különben. Fizetünk is érte természetesen, pusztán pár aláírás itt és itt, meg is vagyunk.
CAPATOB. Csillogó fém felirat az új hűtő ajtaján. Nemzedékem kötelező orosznyelv-tanulásának hasznát veszem; ezek cirill betűk, ha formára a latinnal egyeznek is. Szaratov, így kell ejteni.
Ha borról írok – s mint benne foglalt kategóriára, a szőlőre is értem –, mindig foglalkoztat valami. Leginkább minden, hiszen az írás alapja a valami (a megragadható) és a minden (a megragadhatatlan) metonímiája.
Már hazafelé jövet azon morfondíroztam – akárcsak 2018-ban –: lehet, hogy ennyi volt, és a Fontaines DC I Love You című slágere az utolsó, amelyet a Szigeten úgymond élőben hallhattam.
A jó sör is lehet egészséges élelmiszer – ráadásul arra is eszközként szolgálhat, hogy csökkent értelmi képességű felnőtteket segítve leheljen új életet egy majdnem teljesen elnéptelenedett Szudéta-vidéki faluba.
Próbálok úgy viselkedni, mint ahogy a korábbi lakóhelyemen is tettem, ott ismertek, a sarki fűszeres is tudta, hogy mi az a szokásos apróság, amiért betértem, aztán búcsúzott, hogy viszlát holnap, mert kiszámítható volt az érkezésem.
A városi gyerekek zacskóból eszik a cseresznyét, dobozból az epret, piszkét pedig boltban nem kapni. Galambszaros gangon szaladgálnak, szeretnének kutyát, de szóba sem jöhet, a körút tövében szívnak friss levegőt.
Zsoltból, a beesett vállú, ragasztott szárú szemüveget, kockás inget és barna kordbársony nadrágot viselő hivatalnokból a felesége nézte volna ki a legkevésbé, hogy micsoda szexuális kalandjai voltak, ráadásul az ő hitvesi ágyukon.
Hogy a szőlőnek, bornak istene van, szinte természetes, van rá elég jelölt az olimposzi tablón. Ám hogy a kilenc múzsa közül kettőt is feldíszítsenek vele, az már az ásó megdicsőülése, a kapa mennybemenetele, a metszőolló apoteózisa!