Sztár voltál, Lajos. Egész Csehszlovákiában. És azon túl is. Megérdemelten. A legnagyobbak egyike. De mégis, miért hagytad abba végül a focit?
Pár perc próza
„Meglesz minden, amit kíván. Van viszont itt valami. De lehet rajta segíteni. Valaki megátkozta magát. De az átok eltávolítható. Adjon még egy kis pénzt, és akkor leveszem magáról.”
Reggel János arra kelt, hogy Ilona pakol. De hát hová? Elhagysz? Dehogy. Komlóra utazom, mondta Ilona, befizettem egy írótanfolyamra. Megtanulok novellát írni.
A pasas milliós projektekben utazik; várak, privát kastélyok, paloták. Ama magas hegyormokról öreg házunk, benne a rozsdafolt, mellyel az ő szemében máris eggyé váltam, felettébb jelentéktelennek látszik.
Az asztal szélére kitett papírlapot olvasgattam, amelyre anyám az aznapi teendőimet listázta. Bevásárlásnál ügyeljek rá, hogy a tejeszacskó ne csöpögjön, és a kenyér Alföldi legyen.
Az óvodában szerelmes voltam Reginába, és mondhatnád, hogy csak gyermeki szimpátia volt, ragaszkodás valakihez a bizonytalanságban, a felnövés rögös útján, de ez nem igaz.
Azt csodálom a helyi bolhapiac szervezőjében, hogy mindent külön tud írni, és nem nyomasztják a központozás szabályai.
A videolejátszó volt az a termék, amelyet mindenki elsőként beszerzett magának, amint megnyíltak a határátkelőhelyek Ausztria felé.
Makrai Pált, akit már az általános iskolában sem szólított senki másképp, csak keresztnevén és becézve, szerették a gimnáziumi osztálytársak.
Ne hülyéskedj, kis aranyom, valami más nevet írj rá a névtábládra. Nem fogunk Mária nevű hoszteszt dolgoztatni a kaszinóban.
Játsszuk A keresztapa főcímzenéjét – mondtam, mielőtt az asztalhoz értünk volna. Ahogy felcsendült a dallam, picit mintha megfagyott volna a levegő. Az elhelyezkedésünkből egyértelmű volt, hogy a szám az öregnek szól.
Gyáva leszek, és lusta, és addig mormolom, hogy nem látok semmit, hogy elhiszem, mert nem kelthetem fel a barátnőmet. Nem kelthetem fel az alvókat.
Amikor vacsora közben a rádióból azt hallottam, hogy meghalt a járvány első magyarországi áldozata, torkomon akadt a falat, és éreztem, ahogy jeges kéz markolja a gyomromat.
Az már önmagában szomorú, amikor egy kiváló intellektusú ember megválik apránként összegyűjtött könyvei egy részétől.
„Amióta itt árulok, olyan még nem volt, hogy május 20-ára nekem ne lett volna szabadföldi eprem! De még csak nem is emlékszem ilyen tavaszra.”