Az aszfaltrajzverseny napja volt a május nyolcadika, és a Frigur kántor rajzolta a legszebbeket. Nem csoda.
Publicisztika
Jó lenne, ha legalább 10–15 év megélt tapasztalatára képesek lennének visszaemlékezni az ellenzéki pártok.
Nem fér a fejembe, mi baja lehet Huth Gergelynek, hisz az ő törzséé az egész ország.
A lengyel–magyar barátság építéséhez bizony amerikai horrorokból is el lehet lesni néhány alkalmas fordulatot.
Nem gondoltuk, hogy hatalomra kerülve a tízszeresét, százszorosát, ezerszeresét meg merik majd tenni, mint ami ellen tiltakoztak korábban.
Eddig kevés szó esett a kialakult helyzet két fontos aspektusáról.
Érdemes elgondolkodni azon, hányadán is állunk ma az állammal, amelynek alapítására emlékezünk.
Az igazmondást megelőzően volt minden, amitől ez a péntekenkénti miniszterelnöki Kossuth rádióba járást igazán csak Orbán Viktor tudja ezen a hosszúsági körön hitelesen művelni.
Azok a kormányváltásban érdekelt szereplők, akik nem Gyurcsány Ferenccel képzelik el a jövő Magyarországát, nem elégedhetnek meg a puszta morgolódással. Most van itt az ideje megszerveződni, alternatívát állítani.
Hadd legyen a magyar turizmusnak karácsonya, jutott eszembe mindezen fejlemények láttán. Rövid időn belül másodszor.
A fehérorosz polgárok éppen mintát szolgáltatnak arra, hogyan lehet egy autokrata vezért eltakarítani az útból. Mindannyiunknak tanulságos lehet.
Kivételes pillanat a miniszterelnök rendszerében, amikor a vezető maga cáfolja meg, megengedőbben: árnyalja a propagandagépezete által sulykolt valóságértelmezést.
Úgy fest, sérthetetlen szupermenek és szupervumenek élnek a környezetemben, akiknek többsége látványosan fennhordja az orrát.
Harcolni persze mindig vérpezsdítő dolog. Learatni az eszmetársak dicséretét, és cinikusan lesni, milyen reakciók érkeznek majd az „ellenoldalról”. Csak hát játszani a színpadon kellene.
Jön a századik. Mi pedig menjünk, vissza a múltba, ne is a G-napig, hanem kicsivel azon is túl.