Egy kicsinálás margójára – avagy Hodász Andrásról szubjektíven

Egy kicsinálás margójára – avagy Hodász Andrásról szubjektíven

Hodász András (Fotó: Végh László/Magyar Hang)

Támogassa a Magyar Hangot!

Legyen Ön is előfizetőnk, rendelje házhoz a Magyar Hangot! Ha más módon támogatná a lapot ebben a nehéz helyzetben, azt is megteheti (PayPal és bankkártya is)! Köszönjük! ELŐFIZETEK

Az elmúlt hetekben, hónapokban számos személy komoly támadást indított Hodász András atya ellen, amelyben elmarasztalta őt, lényegében szakmailag, teológiailag, s a sort folytathatnám. Azóta – nem elsősorban ezek miatt, de mégis ezek is hatással voltak rá – Andris kvázi visszavonult.

Nem és nem. Nem leszek védője Andrásnak. Sőt, nem is ismerem. Talán ha háromszor találkoztunk személyesen, meg elküldte a Rómában írt szakdolgozatát, amely olyan témáról írt, ami engem is érdekel, s átadhattam neki, még mint kispap, egy díjat. Akkor azt mondtam neki, hogy örülnék, ha egyszer ő lenne a plébánosom. De ettől függetlenül vannak vele gondjaim. Ugyanis nem szeretem a stílusát. Na jó, ez így nem teljesen pontos, de mielőtt erről szólnék, egy gondolat arról, hogy miért gondolkodtam azon, hogy nem is írom alá a saját nevemet ennél a levélnél. A válasz egyszerű. Mert én gyáva vagyok. Évek óta. Ki kell mondanom. Megtanultam a képmutatás, a titkolózás, a témáról nem beszélés technikáját. Mert bár római katolikus vagyok, mi több, teológiát végeztem (igaz, nem dolgozom az egyházi kereteken belül), de nem vagyok a jelenlegi kormánypárt szavazója. S ezt a környezetemben, s választott hivatásomban titkolnom kell. Éppen ezért évek óta öncenzúrát gyakorlok. S ez nekem fáj. Néha már fizikálisan is kellemetlen.

Mácsai Pál az Örkény István szavait felhasználó „Azt meséld el, Pista” című darabban így fogalmaz: „… Ebben az időben már állandóan kérdőjelekkel találtam magam szemben. Ezt írod? Mit fog ehhez szólni az ellenség? Te bírálni akarod a Pártot? (…) Kérdőjel, kérdőjel hátán. S ezeket természetesen eleinte mások rajzolják az ember kéziratának a margójára, csak én igazat adtam minden kérdésnek. (…) Tehát nem bántam meg az idegenek tollát, felébresztettem a saját cenzoromat, erőt töltöttem beléje, saját magam odaírtam a kérdőjelet minden mondatom végére, minden oldalam szélére, sőt minden gondolatom elejére. Hát a bosszú nem várat sokáig, elsőként a humorom pártolt el tőlem, szépen savanyodni kezdtem, díszítőkedvem lekonyult, szóval nagyon jól haladtam arra, hogy olyanná váljak, mint a telefon-előfizetői névsor. (…) Ez egy olyan vakság, amelyet azóta szégyellek. Legalább észrevenni, ez lett volna az írástudó felelőssége.”

Évek óta ez van bennem, s ezt ma már gyávaságnak tartom. S kimondom: én gyáva vagyok. Félek attól, hogy ha aláírom ezt a levelet, akkor már publikációim nem jelenhetnek meg, véleményemre senki nem lesz kíváncsi, még ha írásaimban egy szóval sem érintem a mai politikai helyzetet, hanem csak a múltat vizsgálom.

Egy öreg pap bácsi, akinél és akitől sokat tanultam egyszer – bevallom kicsit borközi állapotban – így fogalmazott: „Fiacskám, tanuld meg, egyszer, s mindenkorra, a Szentléleknek nyolc ajándéka van, csak az utolsó nem hivatalos. Az utolsó a vastag bőr. Az a vastag bőr, amely elrejti az érzéseidet, hogy soha nem mutasd ki, amit nem szabad.”

Én szerettem azt a papot. Ült ő Recsken is, s utána azt mondta: neki elég volt. S igazi, keményvonalas békepap lett belőle. Azt gondolta, elég neki, hogy ül a plébánián, misézik, öregasszonyok mindig lesznek, s őt nem zaklatják, miért is van annyi hittanos a templomban. S mindemellett tartotta a hátát. Amikor a káplánja (aki negyven évig volt nagyjából segédlelkész) olyan ifjúsági hittant szervezett, hogy egy időpont már nem is volt elég, mert nem fértek be a helyiségbe, mindenütt kiállt a paptársáért, hogy ne érhesse retorzió. Eszébe sem jutott volna akadályozni, támadni…

Én nem szeretem Hodász András stílusát. Engem személy szerint néha idegesít. Nagyjából ugyanazt tanultam, amit Ő, igaz, magánéleti okok miatt a főiskolát csak sokkal később, s sokkal alacsonyabb szinten fejeztem be, akkor, amikor már nem szolgáltam egyházi kereteken belül (ha a hitoktatót, az irodistát meg ilyesmit is idevesszük), hanem beláttam, nekem nem az az utam. András stílusa nekem sok. De miért probléma, hogy nem olyan, mint a többi atya? Mert tény, ő más sok szempontból. Még egy ilyen atyát ismerek, aki sajnos átlépte azt a vörös vonalat – először politikai kérdésekben, majd teológiájában is, s ez sokkal fontosabb –, amely miatt ma már nem szolgálhat papként. Viszont András mondhatni kényesen vigyáz arra, hogy teológiailag mindig pontosan fogalmazzon. S ez engem bosszant. Nem tudok rajta fogást találni. Amikor olyat mond, ami engem zavar, kénytelen vagyok utánanézni a dogmatikában, az erkölcstanban, s sajnos mindig rá kell döbbennem, az egyház tanítását adja tovább.

Van, aki azzal vádolja Andrást, hogy sztárpap, s igen, ez igaz. Ez engem is zavar. Viszont sokszor belegondolok abba, hogy vajon mennyire hatásos, s kinek készíti (készítette) videóit vagy hozzászólásait. Nem nekem. Jó, én is tanulok belőle, de nem én vagyok a célközönség. Hanem inkább olyanok, akik nem mennek be a templomba, mert nem tudják feltenni a kérdéseiket, mert elutasítást vagy ledorongolást kapnak érte. Engem ő „Szentképosztogató Szent” Tarjányi Ferenc szalézi szerzetesre emlékeztet. Nem, ő nem volt szent. Egyszerű szerzetes meg plébános volt. Milliószor átverték, milliószor meglopták, de ha valaki bement hozzá, mindig segített. S közben szentképeket osztogatott. Hatot-tízet-százat. Szentképet kapott a buszsofőr, a boltos, az utcai járókelő, a rendőr, amikor lemeszelte rozoga Trabantjával, s mindenki. S amikor bement hozzá valaki, akit elutasítottak más templomból, ő nyitottan állt hozzá. S nyitottan állt hozzám is, aki éppen az útját kereste, nem kevés vargabetű kíséretében.

Én nem szeretem azt, hogy András sztárpap. De azt kimondom: felkészült és jó pap. S bátor pap. Kimondja, hogy nem tévedhetetlen, hogy kell neki a külső szem, s ha ezt nem kaphatja meg az egyházon belül, akkor szakembert vesz igénybe. Van egy pap barátom. Évekig küzdött, s próbáltam mellette lenni. Alkoholista. Annyira egyedül volt, valahol Békésben, a világ végén, hogy inni kezdett. Nem vagyok szakember, csak barátként tudtam mellette állni. Befogadni nem tudtam, amikor felfüggesztették, nem volt hova. De mentem vele, s amikor már vezetni se tudott, vezettem az autóját, s elrángattam szakemberhez. Jelenleg nem iszik. Az egyházmegyéjének utolsó embere, kisegítő lelkész valahol egy névtelen kis plébánián. Paptársai elzárkóznak tőle. Ritkán beszélünk, de tudom és ő is tudja, hogy ha kell, akkor bármikor hívhat, éjjel is, nappal is, s ha kell, beülök az autóba, s megyek segíteni neki, több száz kilométerre is.

Van, aki azt írja, hogy ne a sztárpapokat keressük. De keressük! S mondjuk a szemébe, hogy ha nem tetszik, amit csinál. Nekem nem jön be András stílusa, de számtalan ismerősömnek igen. Egyikük azt mondta: visszakaptam az egyházba vetett hitemet. Végre egy pap, aki kimondja, amit más nem. Végre egy ember, aki pap, és pap, aki ember. Annyira könnyű lenne nekem is ítéletet mondani felette. Mennyire könnyű a távoli idegenből, egy nunciatúra biztonságából (már ha van ilyen) vagy egy szerkesztőség (és egy párt) védelméből beleszólni. Hiteltelennek, suszternek nevezi, akinél az evangélium üzenete már csak a lábjegyzetbe került. Szívem szerint megkérdezném, ha nem csak annyit beszéltem volna ezekkel a személyekkel is, mint Andrással, hogy bocsáss meg, te mit teszel? S mit tennél másként? Hogy mondanád, hogy jobb legyen? Hogy mondanád, hogy az megszólítsa azokat, akikhez András szól? Nem tudom, s nem is kérdezem meg.

Hogy András hiteles-e? Szerintem igen. Nekem bejön-e a stílusa? Nem mindig, sőt inkább nem. De elismerem a tevékenységét. Többek között elvégeztem a Hajszoló elnevezésű katolikus ifjúsági vezetőképzőt is. Megtanultuk, hogy mit és hogyan kell a fiatalokkal tenni, hogy jól vezetettek legyenek. S húsz év távolságból visszatekintve, sok sebbel a lelkemben, azt mondom: nem jól tanultam meg. S erről nem a vezetőink tehettek. Ők elmondták, megtanították, hogy ők hogyan csinálták. Ami ott és akkor jó volt. S mindig az volt a fő gondolat, hogy az egyház tanítását pontosan adjuk át, s a közösségre szabva formáljuk meg a formát, a mondanivalót. S mi mit csináltunk? Másoltunk. Lemásoltuk, amit tőlük tanultunk. A vizsgatábor, amelyet kellett szervezni, szinte másolata lett a tantábornak. Jó volt? Talán igen. Mennyire szólt azoknak, akik eljöttek? Kérdéses. Ma már nem csak azért csinálnám teljesen másként, mert egészségügyi okokból szóba se jöhet nálam a sátorozás meg a nagy túra, nem, mert nem biztos, hogy ez kell a mai fiataloknak. Ma látom ifjú fiamon, hogy jobban kezeli az internetes eszközöket, mint én valaha is fogom. Látom, hogy egy húszperces szöveg első ötödik percében már máshol jár az agya. Nem figyelmetlen. Csak nem köti le. András nekik szól. S ez nem hiszem, hogy baj lenne.

Nem tudom figyelmen kívül hagyni az időzítést sem. De miért most? Miért, amikor András kijelentette a mai egyházon belüli főbűnt, hogy ő bizony nem mindenben ért egyet a mai politikai helyzettel. Ez miért baj? Néhány napja kaptam egy levelet egy pap ismerősömtől, amiben kifejtette, hogy véleménye szerint akik nem a mostani kormánypártokra szavaznak, azok „önmagától beálló kiközösítésbe esnek, mivel az egyház érdekeivel szembe mennek”. Hogy ez egyházjogilag kissé pontatlan, egy dolog. De rögtön eszembe jutott, s fennálló öncenzúrám vagy gyávaságom miatt nem írtam meg, hogy akkor az őskeresztények, akik nem voltak hajlandóak odadobni egy marék tömjént a császár szobra elé, azok is az egyház érdekével szembe mentek? Hiszen egy pici tömjén, s visszakapták volna a vagyonukat, szabadságukat, s támogathatták volna tovább az egyházat, így viszont elveszett a vagyon, a szabadság…

Ezek a személyek nem mutatnak jó példát. Nem mondják meg, hogy hogyan kellene még jobban csinálni, csak azt akarják, András ne tegye. A Katolikus Egyházban azt szeretem (szerettem?), hogy mindenféle stílus, irányzat elfér. Elfér a neokatekumen, a tradicionalista, a karizmatikus, s olyanok is, akiket nem lehet besorolni. Andrást nem kell szeretni, lehet kritizálni, de ezt nem úgy, hogy lebecsülik.

Eddig a gondolataim. Biztosan számtalan dolgot kifelejtettem, s talán nem is pontos mindenütt. Nem baj. Nem vagyok tévedhetetlen. Ez sem baj. S talán nem vagyok jártas sem ezekben a kérdésekben. S gyáva is vagyok. Éppen ezért ezt a levelet Hodász András atyának küldöm csak el, azzal a kitétellel, hogy ha úgy gondolja, használja fel, ha pedig nem teszi, az sem baj. Abban viszont biztos vagyok, hogy el fog rajta gondolkodni. S ha ennyit elértem, már megérte.

A fenti sorokat pár hete írtam, s elküldtem András atyának. Azóta Hodász Andrist kicsinálták, hogy egy olyan szót írjak le, amelyet sose használtam eddig. Miért nem? Mert mindig törekedtem arra, hogy szépen, sőt, ha lehet, ízlésesen fogalmazzak. Én az írásaimért soha nem fogok semmiféle keresztet kapni, maximum csak azt, amit hordozok a vállamon. Ez nem baj. Ha az a feltétele, hogy bele kell rúgni egy papba, ízléstelenül írni a pápáról, akkor nem kell. Fáj az én lelkem. Az egyház, melyben életem nagy részét töltöttem, szótlanul továbbmegy. Egy pillanatig nem tiltakozik. Öreg plébánosom mindig azt mondta: tudod, fiacskám, nem volt olyan rossz az egyházüldözés. Csak azok maradtak, akik komolyan is gondolták. Nem érte meg divatból, politikai érdekből kereszténynek lenni. S fáj, hogy ki kell mondanom, bár katolikus voltam, vagyok és leszek, de mélyen megvetem az egyházam politikáját. Mert odaadja magát… Nem, nem harminc ezüstért, hanem sok milliárdért. Épületeink csodásak lesznek. De hiteles emberek nélkül üresen fognak állni, még akkor is, ha Krisztus mindig ott lesz. Hiteles papok és hiteles hívek nélkül nincs miről beszélni, nincs miről írni. Keresztényként sem.

A Magyar Hangban megjelenő véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik a szerkesztőség álláspontját.

Fizessen elő a Magyar Hangra!

Friss lapszámunk

Támogasson minket!

Keresés

Árnyék podcast – Háború és béke IKEA-színekben