A magyar közoktatás színvonalának romlása több évtizedes előzményekre néz vissza. Ennek egyik összetevője a tananyag és a tanterv korszerűtlensége, másik pedig a rendszer alulfinanszírozottsága. 1998 után a különböző kormányok először 18-ról 20-ra, később 22-re növelték a kötelező heti óraszámot, majd 2013-tól beállt a mai 22–26-os sávra, ami azt jelenti, hogy minimum 22 letanított óra kell a teljes álláshoz, de 26 óráig még nem jár túlórabér. Ez a szám európai uniós összehasonlításban a legmagasabb! Ezenkívül létrehozták az eseti helyettesítés fogalmát, amely szerint napi 2, heti 6, évi 30 óráig heti 26 óra fölött sem fizetnek még alapóradíjat sem, nem még túlórát. Ez pedig egyszerűen példátlan – még magyar viszonylatban is!
Az osztálylétszámok egyes iskolákban a 35–40-es sávban mozognak. Egy alacsony heti óraszámú tantárgy esetén egy tanár taníthat akár 300–400 tanulót is! Átlagban a megtartott órákkal megegyező idő szükséges a felkészülésre, és erre jönnek még az egyéb iskolai feladatok. Ezeket összeadva kijelenthető, egy lelkiismeretes tanár akár heti 50–55 órát is dolgozhat, bár a munkaszerződése csak heti 40 óráról szól.
A tanári átlagkereset a diplomás átlagkereset 60 százaléka, amivel az EU alsó harmadában foglalunk helyet, az OECD-tagállamok között pedig a utolsó negyedben. De még önmagunkhoz képest is jelentős a lemaradás: a tanári átlagfizetés az összes fizetés átlagának 97 százalékát tette ki 2010-ben, 2020-tól kezdve viszont már kevesebb, mint 90 százalékát. Ma egy kezdő tanár alapbére mindössze 1,3-szorosa a minimálbérnek, és forinttal sem több a garantált bérminimumnál. Ágazati pótlékkal – ami nem épül be a táppénz, a túlórabér és egyéb pótlékok bázisába – együtt ezek az arányok: a minimálbér 1,5-szöröse, a garantált bérminimum 1,2-szerese.
Ezek az arányok jövőre tovább romlanak, mivel a 16 százalékos minimálbér- és a 14 százalékos garantált bérminimum-emeléssel szemben a biztosra ígért pedagógus ágazati pótlékemelés mindössze 10 százalék. Tehát nemhogy nem közeledünk az átlagbérhez, de még távolodunk is tőle, ami a magas infláció miatt nemcsak elvi igazságtalanság, de egyeseknél megélhetési válságot is eredményez.
Megtévesztő ígéretek
A 2013-as pedagógus életpályamodellnek volt egy nagy ígérete: a tanári fizetéseket a mindenkori minimálbérhez rögzítik. Egy évvel később, a 2014-es választások után hirtelen levették a minimálbérről, és létrehozták az úgynevezett vetítési alapot, ami a 2014-es minimálbér bruttó 101 ezer forintjával egyezett meg, s amit érintetlenül hagytak mind a mai napig. Nyolc éve a tanárok alapilletménye nem változott egy fillérrel sem. Azonnali, 55 százalékos (a jövő évi tervezett minimálbér-emeléshez viszonyítva már 61 százalékos) alapbéremeléssel érhető csak el a 2013-as relatív bérszint, amit utána újra a minimálbérhez kell kötni. Ez a legkevesebb, amit elvárhatunk!
Rendkívül megtévesztő a kormány béremelésről szóló feltételes ígérete, ami az EU-s forrásokhoz köti a rendezést. Egyrészt a minimum ígért 10 százalék csupán egy – a 2018-as bázison számolt – újabb ágazati pótlék, vagyis a jelenlegi – pótlékokkal kiegészített – fizetésnek mindössze 8,3 százaléka. De még a magasabb, 20 százalékos ígéret sem fedezi az inflációs reálbér-csökkenést. Az pedig, hogy a 3 évre ütemezett 76 százalékos béremeléssel majd eléri a pedagógus átlagbér a diplomás átlagbér 80 százalékát, csak úgy lehet igaz, ha addig a magyarországi fizetések mind változatlanok maradnak! De ez nyilván elképzelhetetlen, tehát csak egy újabb áltatással van dolgunk. Másrészt az oktatásügy az Alaptörvényben rögzített állampolgári jogot, a tanuláshoz való jogot biztosító állami ellátórendszer, amelynek financiális hátterét a beszedett adókból kell biztosítania az államnak, és nem a beruházásokra és strukturális reformokra küldött pénzektől tenni azt függővé. Az egyéb szektorok, foglalkozás- és társadalmi csoportok évközbeni, inflációkövető – és költségvetési forrásból biztosított! – béremeléséről már nem is beszélve.
És miért van szükség minderre? Miért akarnak a tanárok mindig több pénzt? A korábbiak mellé beemelek még egy – és talán a legfontosabb – szempontot: az oktatás a társadalom kulturális újratermelődésének legfőbb színtere. Értem ezalatt a közösségi tradíciók megőrzését és továbbadását, a korszerű és versenyképes tudás átadását, elvárt kompetenciák begyakoroltatását, valamint a felnövekvő nemzedékek egészséges szocializációjának elősegítését. Ha nincs megfelelően szervezett és támogatott oktatásügy, nincs nemzeti-társadalmi felemelkedés. Azok az országok, amelyek tudták ezt, a legvészterhesebb időkben is kiemelt figyelmet és erőforrásokat szenteltek az oktatásügynek (például Dél-Korea, Finnország).
Hát, ezért sztrájkolnak a tanárok. Pontosabban csak sztrájkolnának, ugyanis az új sztrájktörvény gyakorlatilag ellehetetleníti a törvényes és érdemi sztrájkot. Végzősöknek az érettségi tárgyak 100 százalékát, a többi diáknak tantárgyanként az órák 50 százalékát meg kell tartani sztrájk alatt is – természetesen ingyen, hiszen sztrájk van! Végtelenül cinikus a kormányzat érvelése, miszerint azért nem fogadható el számára a szakszervezetek alapszolgáltatás-javaslata, mert a gyermekfelügyelet nem minősül szorosan vett oktatási tevékenységnek. Ezzel implicite azt állítja, hogy a tanárok nem végeznek más munkát az iskolában, csak oktatnak. Holott a tanári munka egy komplex tevékenységcsomag, amelynek része a gyermekfelügyelet, az oktatás-nevelés és az adminisztrációs feladatok elvégzése is. Ezeket együtt kell 100 százaléknak értelmezni, és ennek a minimuma várható el legfeljebb egy sztrájk idejére, ami ebben az esetben a kiskorúak feletti nagykorú által végzett felügyelet.
Az oktatásügy nem politikai, hanem szakmai kérdés
Ez ellen a lehetetlen helyzet ellen tiltakozva döntött úgy több iskola tanári karának egy része, hogy polgári engedetlenség keretében nem veszi fel a munkát bizonyos időre. Ez még nem is a sztrájkkövetelésekről szól, hanem arról, hogy egyáltalán lehessen sztrájkolni. Mérhetetlenül felháborító és túlzó volt azon tankerületi igazgatóknak a döntése, akik több tanárt is elbocsátottak a polgári engedetlenségben való részvételük miatt. Azt a vitát meg sem nyitva, hogy a 180 tanítási napból álló évben néhány nap mennyiben meríti ki a „jelentős mértéket”, az érintett tanárok nem egyéni felelőtlenségből maradtak távol a munkától, hanem a kormány az Alaptörvény szellemiségével szembemenő jogkorlátozó sztrájktörvénye ellen tiltakozó mozgalomhoz csatlakoztak. A tiltakozás most már több mint munkavállalói érdekérvényesítés: ez már az alapvető jogaink egy részének visszaszerzéséért folytatott küzdelem és retorziót elszenvedett vagy megfélemlített kollégáink melletti kiállás is.
A kormány mindenáron politikai keretbe akarja helyezni a megmozdulásokat, de meg kell értenie – neki is és mindenkinek –, hogy az oktatásügy nem politikai, hanem szakmai kérdés. Akárhány egykori vagy jelenlegi ellenzéki politikus vagy aktivista jelenik meg a pedagógustüntetésen – jellemzően mint nézők, és nem mint felszólalók! –, az oktatásügy alapvető problémáira rámutató követelések nem veszítenek az érvényükből. Magyarországon súlyos tanárhiány van. A tanári bérezés nemzetközi összevetésben és hazai viszonyításában is megalázóan alacsony. A kormánynak nincs oktatásügyi koncepciója – amit kifejez, hogy nincs oktatásügyi minisztériuma sem – azon túl, hogy a humán tárgyak tanterveibe érdemi tananyagcsökkentés nélkül beleszuszakolja a kurzusának kedves témákat, alkotókat (amivel önmagában még nem lenne probléma, ha kellő szakmai egyeztetés előzte volna meg és tudományos konszenzus övezné).
A kormány értékrendjében – nemzeti öndefiníciója ellenére – a nemzeti megmaradás: a kultúra, a nyelv, a műveltség megőrzésének és korszerű adaptációjának legfőbb színtere, az oktatásügy áll a legutolsó helyen. Egy kormány prioritásai nem hangzatos szólamokból, hanem a költségvetési számokból olvashatók ki a leginkább. Húsz éve GDP-arányosan 5,5 százalékot fordított a kormány az oktatásra, 2020-ra ez a szám 4 százalék alá esett. Ebből bérekre 60 százalék körüli összeg megy el. Mindkét adattal az OECD-országok utolsó harmadában foglalunk helyet. És ezek nem nominális összegek, hanem arányszámok. Vagyis nem gazdasági lehetőség, hanem döntés kérdései. A kormány úgy dönt, hogy nem fordít többet az oktatásra, arányaiban sem költ rá annyit, mint a fejlett országok több mint kétharmada. Ezért az „értékválasztásért” a felelősség kizárólag a kormányt terheli!
A nemzeti felemelkedés záloga
Az egészségügy mellett az oktatásügy egy közösség megmaradásának legfőbb záloga. Mi, tanárok, ezen felelősségünk tudatában végezzük mindennapi – nehéz és egyben gyönyörű – munkánkat. Meggyőződésünk, hogy a hagyományainkra építő, de a jövőre is felkészítő oktatás nélkül nincs versenyképes Magyarország. Szeretjük a hazánkat, szeretjük a tanítványainkat – és szeretnénk, hogy legalább az ország lehetőségeihez mérten, a hazai ár- és bérszínvonalhoz igazodva tisztességes körülmények között végezhetnénk a munkánkat választott hivatásunkban. Ezért szálltunk síkra: nemcsak a saját érdekünkben, hanem nemzetünk jövőjéért. Ha lesz értékén kezelt oktatás, lesz nemzeti felemelkedés. Amint a kormány által méltatlanul kisajátított egykori kultuszminiszter mondta: „Sok ország ment már csődbe, amelyik a hadászatra erején felül költött, de még egy sem, amelyik az oktatásra.”
