Könyvespolc rovatunkban ismert embereket kérdezünk, mit olvasnak. Ezúttal a héten: Cserna-Szabó András írót.
Mindent megteszek mostanában, hogy ne olvassak újra, hanem új és újabb opuszok felé vegyem az irányt. Ennek ellenére folyamatosan újraolvasok. Elmegyek például reggel a Batthyány utcai könyvszekrény mellett, megpillantom a Gyöngéd barbárokat, és tíz perc múlva már benne is vagyok nyakig, mintha nem olvastam volna már százszor. (Mindenkinek melegen ajánlom Tomáš Mazal képes bédekkerét, Szlalom a Parnasszusra – Útikalauz Bohumil Hrabal nyomában című fantasztikus könyvét, mely Brnótól Nymburkon és Prágán át Kerskóig követi a mester földi útját: albérletek, lakások, víkendházak, vendéglők, sörözők, vasútállomások, hulladékgyűjtő telepek, temetők stb.)
Például a Halál Velencébent az utóbbi időben évente elolvasom. Régebben megrémültem Thomas Mann tökéletes munkáitól, ma már nehezen tudnék élni nélkülük, ráadásul a HV szerintem az egyik legtökéletesebb leírása a görögségnek, vagyis a szépség és a halál viszonyának. Viszont sose olvastam még az Egy szélhámos vallomásait, mely az író utolsó regénye (ez nem teljesen igaz, már 1909-ben elkezdte, de csak 1954-ben, nem sokkal halála előtt fejezte be). Egészen pazar pikareszk, nehéz elképzelni a kalandregényíró Thomas Mannt, ilyen nincs és mégis van, persze ezt is átszövi mitológiával, de hogy az öreg ilyen humort rejtegetett egy életen át, azt nem gondoltam volna.
Cserna-Szabó András: Civilizációs katasztrófa előtt állunk
Az irodalom mindig egy szubkultúra volt, ma annyival rosszabb a helyzet, hogy már nem az a kérdés, hányan olvasnak irodalmat, hanem hogy hányan olvasnak még egyáltalán. Az író volt a vendégünk a Kultúrtájban.
Másodjára olvastam tavaly egy híres könyvet, amikor először olvastam (gimnazista koromban), nem sokat értettem belőle. Másodjára rájöttem, hogy Milorad Pavić Kazár szótárjával azért van bajban az olvasó, mert nem irodalmi könyv, vagyis nem olvasásra készült. Inkább a szent könyvek közé sorolnám, melyek nem olvasásra, hanem beköltözésre készültek, egy egész életet, egy teljes lelket követelnek maguknak, mint Mózes Tórája, János Apokalipszise, Joyce Ulyssese vagy éppen Hamvas Karneválja.
Óriási meglepetés volt számomra a brazil Machado de Assis klasszikus regénye 1881-ből, a Brás Cubas síron túli emlékezései. Véletlenül került a kezembe, előszót kellett írnom hozzá, és azt hittem, át vagyok vágva a palánkon, ez a könyv valami kortárs, esetleg XX. századi szerző trükkje, de kiderült, nem. Ezt a hihetetlenül modern, olykor posztmodern regényt tényleg 1881-ben írta szerzője, egy író halott (és nem halott író) ironikus töprengései a létről utánozhatatlan (olykor nagyon is fekete) humorral, szellemes szerkezettel – és csodásan szól magyarul, mert Pál Ferenc fordította, májusban fog megjelenni.
Nagy élmény volt a könyvesbolti forgalomba nem került, a II. kerületi önkormányzat kiadásában megjelent Széna tér – Fejezetek egy megkerülhetetlen tér történetéből című antológia (Saly Noémi, Ungváry Krisztián, Eörsi László stb. – kitörés, ’56, kórház, börtön, városfal, vesztőhely, buszpályaudvar, gyár, piac, kávéházak stb.). Ezen a téren tényleg megtörtént az utolsó, mondjuk, 500 év magyar történelme. És történik most is. Az utóbbi évek legnagyobb gasztronómiai szenzációja számomra Platina reneszánsz munkájának (az első nyomtatott szakácskönyv 1474-ből) magyar megjelenése. Darida Benedek fordította latinból.
„Mintha Arany Jánosról nem tudnánk, ki volt”
Cserna-Szabó András a milánói pacalról, a „Szép Café”-ról és a magyarok gasztronómiai műveltségéről.
Ez a cikk eredetileg a Magyar Hang 2023/15. számában jelent meg, április 14-én.
