Az Akolitus az utóbbi évek kedvence lett számomra, még ha nyilván nem is hibátlan ez a széria sem. A rajongók általi sárba rántása viszont józan ésszel nehezen magyarázható.
Kritika
A klasszikus, monoritmikus moldvai hagyományt viszik tovább a Tindia tagjai minden különös fakszni vagy erős beavatkozás nélkül, az ott megszokott hangszerek használatával.
Amikor azt mondják egy romantikus vígjátékra, hogy „nagyon francia”, jellemzően az olyan filmekre gondolnak, mint a Mindenütt férfi.
„Bukott nők”, tömegsírok és társadalmi közöny: ismét feltárul a börtönként működött írországi egyházi mosodák borzalmas titka.
A Cápák a Szajnában című netflixes horror a hamarosan kezdődő párizsi olimpia bizarr felvezetésének is tűnhet.
Aki szereti a varázslatos, titokzatos fantáziavilágokat kalandokkal és próbatételekkel, az biztosan nem fog csalódni, ha Magyar Katalin történetét választja.
Az Agymanók 2. az előző filmhez hasonlóan szórakoztató, kedves és végtelenül okos film lett. Pszichológiai rétegzettsége, hasonlóan a 2015-ös műhöz, egészen lenyűgöző.
A plázamozis drámák közül egyértelműen kiemelkedik az Anyai ösztön, többeknek emiatt talán túl sok is lesz, ijesztően sötét képet fest számukra a valóságról.
A Frontátvonulás klasszikussá vált, és kész. Ha nem akarunk nagy szavakat használni, mondhatjuk szelídebben: színdarab lett belőle. Irodalmi mű, bárki előadhatja. Ha érti. Ezek a fiatalok értik.
Tóth Miklós a saját hatvanas évekbeli történetét írta meg az angol követségen dolgozó Alexandrával való, fájdalmasan rövidre szabott szerelméről. Olyan időszak volt ez, amikor ügyeket kellett kreálni.
Első pillantásra úgy gondolnánk, a 20–30-as nemzedék sorsáról, küzdelmeiről, reménytelennek érzett helyzetéről szól a darab. Valójában – noha szereplőinek túlnyomó része a fiatal korosztályhoz tartozik – a (alsó és felső középosztálybeli) generációkon átívelő.
A Baby Reindeer (Szarvasbébi) letarolta az internetet. Netflix-sorozatoknál ez nem ritka, de Richard Gadd hétrészes minisorozata váratlanul robbant be.
Az Amerikai irodalom az áldozatiságból üzletet és politikát gyártó kortárs kultúrából űz gúnyt. Azokat állítja célkeresztbe, akik mindenkinél érzékenyebbnek igyekeznek láttatni magukat, miközben semmivel nem gondolkodnak árnyaltabban a rasszista hőzöngőknél.
Csáki László animációja a tökéletes példa arra, hogy a magyarságot megmutatni elsősorban szerelemprojektekben, nem pedig milliárdos presztízsmunkákban lehet.
Mesterházy Balázs verseire is áll, hogy bár a saját halál számba vétele végigvonul a kezdeti és későbbi verseken, de igazán szorongatóvá az évek múlásával válik.