Csak egy kiáltást lehetett hallani a tengerből. Sem test, sem karok, sem száj, senki nem tartozott hozzá. Egy hang volt, egy kétségbeesett fiú kiáltó hangja.
Pár perc próza
Vallok: én minden intellektuális fanyalgással szemben szeretem a bulvárt. Mondhatni rajongok érte.
Az egész annyira volt egyszerre szánalmas és tragikomikus, hogy amikor azt hallom, hogy Kádár-kor és szocializmus, elsőként mindmáig ez a magányos lakótelepi délután jut eszembe.
Hogy a méhek „értik-e”, amit „mondunk” nekik, azt nem tudom. Arról azonban több feljegyzést is találtam, hogy nemegyszer fordult elő az, hogy fél vagy egész állomány pusztult el a méhész halála után.
Ez a múlt már régi. Eljött az ideje az új múltnak. Akkor most már tényleg feltétlenül ki kell gondolnom, milyen ősöket is szeretnék!
Az a néhány évtized, amely a fenébe küldte az úri modort (elvtársak, urak itt nincsenek), és nem szabott gátat semmilyen lumpen tempónak, nyomasztó teherként mindmáig érezteti hatását.
A BKV-ülések mind megérdemelnék a kedves gesztusokat, türelmesen végighallgatnak bármit, bárkitől, bármilyen irányból.
Zolikának azt mondom: nem érdemes búslakodni, időnk mint a tenger, a többit meglátjuk. Nem a halállal kell foglalkoznunk, hanem az élettel. Azzal van dolgunk.
A minap eszembe jutott, hogy vajon emlékszem-e rá, mikor is ittam először sört. Nem kellett sokat töprengenem, nagyjából be tudtam határolni az időt.
Ahogy erdőmélyben a sérült állat csörtet, s próbál megmenekülni, futok feléd, te vagy rejtekem.
Ahogyan kerültem a rendszeres frusztrációkat és alkalmi megaláztatásokat, ami odahaza a hivatalba járáshoz társult, úgy fordultam némi léleksimogató segítőkészségért a különféle finn irodák alkalmazottaihoz.
Aki a Cseh Köztársaság felé kívánja venni az irányt, és sok helyett jó sört akar inni, az valóságos Árpád-házi sörtúrát tehet, ha a Porta Coeli kolostor mellett Polickát is útba ejti.
Nem megy a futár. Marad. Előre néz, engem néz. Elhatározom, hogy háromig számolok magamban, és háromra, egy újbóli elköszönés ritmusára becsukom az orra előtt az ajtót.
Cikáztak a gondolataim, ahogy én cikáztam az árnyak között; hol húzhatnám meg magam. A saját házunkba nem jöhettem, itt rögtön a nyomomra akadtak volna.
Elveszettnek és magányosnak éreztem magam a nyüzsgő nagyvárosban, sehogy nem találtam a helyemet. Egészen ezerkilencszáz-kilencvenkettő április huszonharmadikáig.