Mikor működőképesebb egy dokumentumfilm: ha bátor, de nem megy annyira mélyre, vagy ha klasszikus témához nyúl, biztosra megy, mégis szívhez tud szólni? Ez a kérdés merülhet fel bennünk az idei Budapesti Nemzetközi Dokumentumfilm Fesztivál (BIDF) produkcióit nézve. Legalábbis érdemes hasonló szempontokat vizsgálni, ha valaki – mint jelen sorok szerzője is – a zsűriben foglal helyet. Koronavírus-járvány, ukrán átmeneti otthon, halálos balesetek az utakon? Nagyon különböző témákat érintenek a Légy felelős! szekció filmjei. Maga a felszólítás is elgondolkodtathat minket, különösen a többi blokkal egybevetve. Mennyire rajtunk múlik, hogy szabadok vagy boldogok leszünk-e? Nyilván senki nem gondolja, hogy tehetnénk ezeket parancsra, a szóban forgó munkák is elsősorban azt mutatják, milyen nehéz bizonyos körülmények között őriznünk kedvünket, integritásunkat. Hát felelősek lehetünk-e parancsra? Az elmúlt évek ezt illetően már szolgálhattak tanulságokkal.
A szekción belül a Mi, svédek és a covid (Behind the Swedish Model) tesz fel ezt illetően izgalmas kérdéseket. Viktor Nordenskiöld rendezésére különösen áll, hogy témaválasztásában és nézőpontjában merész, éppen azért, mert a mainstream nyilvánosság a felelőtlenség vádját ragasztotta Anders Tegnellék megoldásaira. Valójában emiatt is a „Légy szabad!” szekcióba inkább illene a mű, amely hatásosan villantja fel a svédek szempontjait, ugyanakkor nem megy elég mélyre, és nem annyira az állampolgárok felnőttként kezelésének fontosságára, hanem az egyes hivatalvezetőkre-politikusokra fókuszál. Persze, ez is a kimondott cél, és nálunk például még erre sem lenne lehetőség.
Elhangzanak benne fontos meglátások, például arról, miféle önigazolásból volt Európa nagyja azzal elfoglalva, hogy a svédek mi mindent csinálnak szerintük rosszul. Mégis mintha egészében a mű nem tudná eldönteni, mit is gondoljon a témájáról. Ami nem feltétlenül baj, nem kötelező (sőt, nem is kell) állást foglalni, viszont akkor sokkal erősebb jeleneteket kellene mutatni, sokkal inkább lenne szükséges mélyre ásni. Értve ez alatt, hogy például hátteret rakni a Tegnell- és svédellenes médiakampány mögé. Hiszen látjuk és halljuk is, mennyire ráfordult bel- és külföldön mindenki a különutas megoldásokra, de nem kerül mellé, más országok összességében hogyan vizsgáztak a saját drákóibb intézkedéseikkel. A 2020. tavaszi és koraőszi időszak után, amikor valóban bekerült kórházakba és idősotthonokba a vírus, mennyivel vált konszolidáltabbá Svédországban a helyzet? És mi a helyzet azokkal, akiket keményvonalas politikájukért méltattak, később mégis ugyanúgy megtapasztalták a vírus rohamos terjedését? Lényegi kérdések, a film pedig fel is villantja ezeket, amikor például a népet fenyegető olasz polgármestereket mutatja. Lesz még erről mit beszélni bőven a jövőben is.
Az Örökre szóló pillanat (One Second Forever) az említett másik eset. Halálos közúti balesetek okozói győzködnek bennünket, hogy ne kövessük el az ő hibájukat? Láthattunk már ilyet bőven. A Csapda a neten-t rendező Vít Klusák filmjét ráadásul részben a cseh biztosítótársaság gyártotta, így még inkább tarthatunk az oktatófilmes jellegtől. Annál kellemesebb meglepetés a végeredmény, amely a bemutatott emberi sorsokon keresztül valóban meg tudja érinteni a nézőt. Főleg azáltal, hogy a szereplők tényleg nem tökéletesek, még a „tanúságtételük” sem mindig tűnik őszintének, kellően átéltnek. Aztán már magunkkal vitatkozunk: valójában teátrális gesztusokat várnánk tőlük? Elegendőnek érezzük-e a jogi következményeket? És mit bánnak valójában, tényleg a felelőtlenséget, vagy a körülmények szerencsétlen összjátékát? Hiszen, valljuk be, ha épp nincs semmi következménye oda nem figyelésünknek, azért nem ostorozzuk magunkat évekig. Izgalmas szempontokat vet fel az Örökre szóló pillanat, érdemes magunknak is újra feltennünk azokat a kérdéseket, amelyekről azt hinnénk, kész válaszaink vannak rájuk.
Az említett szekció talán legemlékezetesebb filmje az Otthon a romokon (House Made Of Splinters), nem véletlen az időközben befutott Oscar-jelölés. Nem érdemes azt gondolni, hogy ezt elsősorban az ukrán témák aktualitásával érdemelte ki. Az átmeneti otthonban játszódó dokumentumfilm ugyanennyire fontos lenne, bárhol is játszódna. Persze nagyon nem lényegtelen szempont, hogy a jelenlegi háború kirobbanása előtt is a bizonytalanság éveit élő ország adja a keretet. Nemcsak a Hajdú D. András néhány hónapos, a Jöjj és lásd-ot felidéző megrendítő fotóján szereplő kisfiúnak volt muszáj idő előtt felnőnie. Szükségszerűen kellett szembenézzenek a kíméletlen valósággal azok is, akiket születik agresszivitása, alkoholizmusa, más szenvedélybetegsége miatt emeltek ki a családból. Ezeket a gyerekeket látjuk a filmben, méghozzá az egyik legbizonytalanabb helyzetben: még nem kerültek rendes otthonba vagy nevelőszülőkhöz, de már nincsenek vér szerinti rokonaiknál sem. Többnyire pedig egy-egy telefonhíváson múlik, van-e még reményük arra, hogy hazatérjenek. Akarnak-e egyáltalán így tenni? Vannak-e még illúzióik azt illetően, hogy az alkoholizmusba süllyedt édesanya új életet kezdhet? Megrendítő hallani, ahogy a kiskamaszok maguk vetik el ennek a lehetőségét, ha pedig mégis megérkezik látogatóba a szülő, azzal köszöntik, hogy alkoholszaga van. Máskor épp ezek a kisgyerekek vonulnak el cigarettát szívni az otthon mögé – megborzongunk a kamera szenvtelenségén, ahogy azon is, milyen jövő várhat rájuk.
A film egyik legtanulságosabb pillanatát a végén kapjuk, amikor egy nagyobb fiú elmeséli a skorpió és a béka történetét. „A skorpió át akart kelni a folyón, de nem tudott úszni, ezért megkérte a békát, hogy vigye át a túlpartra. »Nem viszlek – felelte a béka. - Meg fogsz szúrni, és megfulladok.« »Nem szúrlak meg, ígérem« – mondta a skorpió. Így hát a béka a hátára engedte a skorpiót, és elindult a túlpartra. Mikor félúton jártak, a skorpió megszúrta a békát. »Azt mondtad, nem fogsz megszúrni. Most mindketten meghalunk. Miért tetted?« A skorpió azt felelte: »Ilyen a természetem.« Vége. Mi a mese tanulsága?” - kérdezi a kislányt, aki szerint az, hogy ne hazudjunk másoknak. Nem, válaszolja szigorúan a nagyobbik, „az, hogy soha ne bízz senkiben!” Nem is tudják már ők sem, kihez fordulhatnak, kitől várhatnak még bármit. Az átmeneti otthonban sincs nyugtuk, folyamatosan félni kell a jövőt, hogy másnap telefonálnak-e végre otthonról, vagy hogy nem viszik-e át őket hirtelen egy másik otthonba, elszakítva az addigi társaktól.
A szekció másik kiemelkedő dokumentumfilmje, mely egyben a legtöbb vitát is válthatja ki, A bálna íze (A Taste Of Whale). Már a címet is magyarázhatjuk, hiszen a magyarban gömbölyűfejű delfinként és pilótabálnaként is emlegetjük a Feröer-szigeteken élők által fogyasztott állatokat. De valóban bálnákról van szó, melyek vadászata az elmúlt évszázadban fokozatosan vált a korábbinál jóval kevésbé elfogadottá. Az ipari méreteket öltő bálnairtást elvégre nem tudta követni a szaporulat, és egyre inkább félővé vált, hogy teljesen kipusztulhatnak az emberi tevékenység következtében. A kereskedelmi célú vadászatot már tiltják is, a Feröer-szigeteken élők viszont továbbra is hódolhatnak a grind nevű, hosszú múltra visszatekintő hagyományuknak. Amelyre az érvelésük alapján elég hasonlóképp tekintenek, mint mi például a falvakban szintén hagyományszerűen űzött disznóvágásra. Mennyiben másabb a bálnát levágni a húsáért, mint bármilyen más állatot? A különbséget a populáció eltérő mértékében kell keresnünk, vagy egyebekben is?
A Feröer-szigeteknél kötnek ki a Sea Shepherd aktivistái, azzal a határozott céllal, hogy megakadályozzák a bálnák további mészárlását. Hiába emlegetik viszont a máshol létező tilalmat, tisztában vannak vele, hogy itt őket vihetik el a hatóságok, ha túl messzire mennek. Érveik pedig számottevőek, nemcsak a bálnák kihalásának fenyegetését emlegetik. Elhangzik sok minden onnantól, hogy vissza kellene fogni a húsevést, egészen odáig, hogy a part felé vontatott bálnák a hálóba kerülve már megérzik vesztüket. És még Pamela Anderson is a szigetre látogat, hogy arról győzködje a helyieket, mennyire barbár, elhagyandó szokásos is a bálnavadászat. A film viszont, izgalmas és abszolút szakmai módon, minden oldalról körbejárja a kérdést, a helyiek szempontjait éppúgy megmutatva.
Sőt, bár a film egy állatvédő Paul McCartney-idézettel indul, a végére már inkább a feröeriek meglátásai kerülnek hangsúlyosabb pozícióba. Amely viszont nemcsak a hagyományhoz való ragaszkodásra vonatkozik, de arra szintén: annyira fertőzött már higannyal a bálnák húsa, hogy maguk is elgondolkoznak rajta, érdemes-e még egyáltalán fogyasztani. Sőt, a gyerekeiknek már sokszor nem is mernek adni belőle, tartva a következményektől. A bálnák kihalásának veszélye persze szintén elgondolkodtat sokakat, ahogy más szempontok is. Csakhogy a helyi halászok, illetve a vadászatban résztvevők felvetik azt is, mennyire van értelme őket kipécézni, miközben nyilván mindenhol fogyasztanak húst, rengeteg egyéb állatot leölve. Az ipari méreteket öltő, sokszor valóban kegyetlen feldolgozóipar pedig teljesen más, mint amit ők csinálnak. Ráadásul utána általában kilenc-tíz hónapig ezt a húst fogyasztják ahelyett, hogy a bolygó másik részéről szállított, amúgy jóval megkérdőjelezhetőbb körülmények között levágott állatokat ennék. Kinek van joga beleszólnia a hagyományaikba, van-e jogunk barbárságról beszélni? Fontos és egyben kényelmetlen kérdéseket tesz fel Vincent Kelner filmje, amely könnyen előfeltevéseink újragondolására késztethet bennünket.
Sok hasonló, izgalmas filmet láthattunk még az idei BIDF-en, amely január 21. és 29. között, Budapest mellett többek közt Szolnokon, Egerben, Debrecenben és Veszprémben várta az érdeklődőket. A két évvel ezelőtti filmekről szóló cikkünket itt olvashatják, míg a tavalyiakról itt és itt, a 2020-ban vetített A mesélő folyóról pedig itt írtunk.
Ennek a cikknek egy rövidebb változata eredetileg a Magyar Hang 2023/4. számában jelent meg, január 27-én.
