Vajon rólam mit mondana el könyvgyűjteményem. Akárcsak hasonlítana rám az, akit könyveim alapján belém képzelne egy jó szándékú idegen?
Pár perc próza
Iván általában higgadtan kezelte a kihívásokat, amikkel megkínálta az élet, de az, hogy egy csípős kora téli reggelen egy pályája végén járó Kossuth-díjas színművész bőrében ébred, messze kívül esett komfortzónáján.
Azt olvastam az újságban, hogy a főnököm szerint mi, akik ebben a szakmában dolgozunk, szinte mind borzalmasan teljesítünk, a munka, amit kiadunk a kezünkből, nyolcvan százalékban a kukába való. Szoktak a főnökök ilyet mondani, nem?
Annak ellenére kevesen tudják elhelyezni Jeseník fürdővárost a térképen, hogy a hely szellemét igen gyakran megidézzük Magyarországon is, amikor a hideg vizes borogatás helyett priznicet mondunk.
A felső tagozatba lépő tanulókat mind beléptetik az iskola nagykórusába. Nem egyéni döntés kérdése, akar-e valaki karénekes lenni, ez a rendszer, ötvenéves hagyomány, ellenvetésnek helye nincs.
A taxis nagydarab, kopasz ember volt. Robi arra gondolt, fölvethetné neki, hogy amennyiben nem ismeri a közlekedési szabályokat, úgy miért vezet taxit. De ezt túl erősnek érezte. Helyesebben ő érezte magát gyöngének a taxishoz képest.
Hiába rejtették el felmenőim a hozzájuk tartozó lovakat olyan félreeső helyeken, ahol egyszerű halandó sohasem találta volna meg őket, ezek az idegen emberek, vagyis a „ruszkik” csalhatatlan szimatukkal odataláltak.
A vádak csak az Államvédelmi Hatóság központjában hangzottak el, ahová lefüggönyözött Pobeda szállította. Gyéren világított helyiségben vették le róla a csuklyát, amit még a kocsiban rángattak a fejére.
Az egykori bánya alatt, a tóra néző telkeken sorra nyitottak a panziók, fogadók, a műveléshez fáradt vagy lusta helybéliek pedig egymás után adták el régi présházaikat, hogy a szőlők helyén új, pazar nyaralók épüljenek. A polgármester ebben a fejlődés jelét látta.
Anya, én buta vagyok – jelenti ki minden előzmény nélkül a kisfiú. Anyuka megdöbben, de feltalálja magát.
A telefon sok évtizedünk és millió szavunk néma tanúja volt. Őriztem volna, mint családi múltunk fontos darabját. Az ügyfélszolgálaton meg kidobták.
A halott karja keresztbe volt téve arasznyival a mellkasa alatt, és az az érzésem támadt, hogy valami nagyon nincs rendjén vele.
„Srácok, azt tudjátok, hogy ez a zene nem tiszántúliaknak való?” Nem közöl. Kinyilatkoztat. A nagydumás őszes hajú konokul hallgat. A szőke nem tudja, mennyi ebben a hallgatásban a dac, a frusztráció, mert találva érzi magát barátja.
Az ember alapvetően az idegeskedéstől szokott dadogni. Viszont én abba a kisebbségbe tartozom, amelyik nem attól. Nemcsak attól, nem föltétlenül attól. Hanem úgy általában véve mindentől.
A haladó szellemű középosztálybeli anyákat a gondosan előkészített újratölthető vizespalackról, bedobozolt, felkockázott idénygyümölcsről és a „mosipelusról” ismerhetjük fel, a progressziót figyelmen kívül hagyókat a bolti barackléről, ropiról és eldobható pelenkáról.