Kedves biztos úr, kölcsönös és jóhiszemű együttműködésünket előmozdítandó kezdjük egy olyan állítással, amellyel vélhetően mindketten egyetértünk: nekem nem kellene itt lennem. Na látja: nincs közöttünk vita. Ám kénytelen vagyok lerombolni egyetértésünk illúzióját.
Mindegy, honnan, de nem mindegy, mikor kapunk művészeti nevelést. Legjobb, ha a legfogékonyabb éveinkben. Aki jó alapokat kap, adott esetben még a tárlatvezetést is nélkülözni tudja.
„Vissza kellene venned az arcodból. És kellene gyakorolnod némi önzetlenséget. Nyerészkedni próbálsz.” „Nyerészkedni? Azzal, hogy ingyen odaadom mindezt annak, aki érte jön? Mégis, hogyan nyerészkedés ez? Elmagyaráznád?”
Nézem a képet. Régi, kopott, sokat fogdosták. Azért én mégis elteszem emlékbe. A kép jobb oldalán a nagyapám látható, aki harminckétszer vonult be katonának.
Bevettem a tablettát, csak hogy biztos legyek benne, nem tiltott anyag, és ha igen, akkor ne legyek megvádolható a birtoklásával. Először nem történt semmi, csak hirtelen nagyon szomjas lettem.
Vevő és eladó összekapaszkodását a bakácsboltban a kétkeziek közös nyelve fémjelzi. Ha még találsz efféle üzletet, mindjárt hallani fogod. A fizikai munkások nagy családja.
Egymás mellett feküdtek, az ágytámlának döntött nagypárnákon. A nő megmozdult, közelebb húzódott a férfihoz, fejét a mellére támasztotta, hosszú hajával beterítette.
Ki tudja, miért, de mindkét alkalommal, amikor megadatott, hogy Londonban tölthessek el egy hetet, komoly felfordulásba csöppentem.
Ma azt tapasztaltam, hogy az ötszáz is nehezen ment, és ezt nagyon nem akartam tudomásul venni. Persze, mentegethetném magam, hogy éppen rossz passzban vagyok, valamiért gyöngébb fizikai állapotban, de az ember legalább önmagának ne hazudjon!
Szüret után, télen jó a birtokon. Nyugszik a szőlő, se kór meg nem támadja, se szél meg nem töri, se madár meg nem szúrja. Nem siet, nem siettet: mélyeket lélegezve, felébreszthetetlenül aluszik.
Ejha… – mondhattam volna nagyobb lelkesedéssel, ennek a nőnek ez az élete, úgy tűnik, erről szól az egész élete, hogy egyszer a Szabadság-szobor modellje volt, aztán a rendszer elfelejtette.
Négy izomember elszállította innen sokunk kedvencét, a sarki újságosbódét, előző nap még működött. Eltűnt vele Amálka is, az évtizedek óta kedvelt újságos, aki hajnalban forró kávét szolgált fel a napilapokhoz.
„Miben segíthetek?” „Abban, hogy befejezed a férjem zaklatását. Na, mi van? Elfelejtettél gépelni? Vagy nincs bátorságod ahhoz, hogy vállald a felelősséget a tetteidért?”
Van egy homályos emlékképem arról, hogy olyan 12 éves lehetek, és apám levisz a munkahelye, a tanács épületének alagsorába lőni. Egy folyosóra emlékszem, annak egyik végén van a lőállás, a másik végén a céltábla, és nem vagyok túl sikeres.
Silabizáltam a napokban a negyvenes–ötvenes évek budapesti névjegyzékeit. Hihetetlen forrása az emlékezésnek. A múlt alakjai, mélyemlékezetből felbukkanó események; arcok, mosolyok, ölelések.
