Nem hiszek az erőszakos ízlésnevelésben. Hogy beszéljem le valamiről, amit szeret, mert én tudom, hogy az nem jó, van annál jobb? Mit kezd vele?
Pár perc próza
Az anyám olvasós hajlamai olvasóvá tettek ötéves koromtól engemet is, és volt sok-sok könyv, amelyeket konkrétan ő adott a kezembe. De volt olyan is, amivel hiába próbálkozott.
Ez a generáció a rendszerváltás idején eszmélt önmagára, és egy szép, új világ ígéretébe szocializálódott bele. Mégis, a harmincadik éves érettségi találkozóra legföljebb örömtöredékek jutottak neki.
Mára felfogom, mit jelenthet az élete közepén járó embernek egy várost, egy közösséget, egy hazát, egy életet a háta mögött hagyni.
A fasizmusért Nietzschén vagy egy palack rajnai rizlingen bosszút állni a vudu államvallássá tétele.
„Ezek a rohadékok akarnak tönkretenni minket, már a járványt is ők hozták a nyakunkra, aztán az úgynevezett védőoltásokat is ők találták ki. Most a háborúban is ők mozgatják a szálakat, minden az ő kezükben fut össze.”
A legtöbb kistelepülés mintha földrajzilag fel lenne osztva, minden égtáján akad egy segítő Pista, Sanyi, Józsi bácsi, akinél a sufniban minden van, ami amúgy nincs.
Körtét, de almát, diót és főleg szőlőt ültetni hit kérdése. Hité a jövőben, a jövő értelmességében. Negyven szüret egy emberi élet, úgy tartják, ennyit rendeltek az égiek a nagy műre.
Olyan égszakadás kerekedett, hogy a kormányzó nem tudott átkelni az avatásra váró vadonatúj hídon. Attól tartottak ugyanis, hogy a hófehér paripa a mennydörgéstől megbokrosodik, és ijedtében egyenesen a folyónak rohan. Legalábbis így mesélte nagyapám.
Anyámékkal gyermekkoromban étterembe nemigen jártunk. Ünnepnek számított, minden alkalomra emlékszem.
Egy muskotályról nehéz nagyokat mondani. Nehéz, ha az erényeket orrhegyre ejtett szemüveggel, konok örömtelenséggel vizslatjuk a pohárban. Ha csak történésben sejtjük a nagyságot.
Ilyen volt az ünnep. Tettük a dolgunkat, és ez minden házban ugyanígy ment. Nagypéntekenként mi is egy kicsit velehaltunk azzal az eggyel. De három nap múlva biztosan feltámadtunk. Így lesz ez most is.
A felvételivel kezdődött, és hosszú évekig elkísért a keserű érzés, hogy sosem vihetem igazán sokra. Hogy nekem, bár biztosan irodai munkám lesz, és többet keresek majd a szüleimnél, nem sikerül az, ami Józsefné fiának.
2010. április 2-án, nagypénteken ezt az utat választottam. Keresztútnak. Addigra már alig maradtunk a hegyen, a megannyi présház hajdan volt borok kriptája, a meredő karórengeteg rég elkopott szőlőtövek kopjafás temetője lett. Ezek voltak stációim.
Bellér Dénessel is jól telt az idő. Megbeszélték a világ folyását. Bellér hosszasan ecsetelte a tollforgatók sanyarú sorsát – amit Borsody annyival nyugtázott magában, hogy Csokonai óta kutya kötelessége panaszkodnia az íróembernek, kiváltképp, ha Magyarországon az.