Istenem, hányan isznak díjnyertes borokat savlekötővel, telefonoznak végig meccseket a lelátón, csak mert azt kell inniuk, ott kell lenniük, és annyi benne az élvezetük, mint a foghúzásban.
Pár perc próza
Egymás mellett feküdtek, az ágytámlának döntött nagypárnákon. A nő megmozdult, közelebb húzódott a férfihoz, fejét a mellére támasztotta, hosszú hajával beterítette.
Sorsok, fák, novellák és emberek tűnnek el észrevétlenül, míg mások megdicsőülnek a maguk végeláthatatlan és bántóan unalmas családregényeikben s a létüket, működésüket igazolni látszó borzalmas cselekedetekben.
Az Arany Lacinak című klasszikus évtizedek óta személyes kedvencem a Petőfi-életműből. Gyerekként csupán csak irigyeltem a címbe kerülő kisfiút, Arany János fiát, örültem volna, ha nekem írt volna verset a költő, sokára jöttem rá, hogy valójában ezt tette.
Ki tudja, miért, de mindkét alkalommal, amikor megadatott, hogy Londonban tölthessek el egy hetet, komoly felfordulásba csöppentem.
Nagy szükségünk van a közelgő vész előtt néhány olyan emberre, amilyenné te is lehetsz: szabad, felnőtt és felelős emberekre. A világ a szemünk láttára hagyja hátra kamaszkorát, dühöng, téved, hazudik.
Valamelyik bor nekem is az utolsó lesz. Csak ne tudjam, melyik. Addig meg, ahogy nagyapám mondta mindig: ha már megszülettünk, valahogy élni kell. Vagy dongóként, nem tudva létről-végről semmit se, vagy elhinni: az a „valahogy” mégsem mindegy egészen.
Ma azt tapasztaltam, hogy az ötszáz is nehezen ment, és ezt nagyon nem akartam tudomásul venni. Persze, mentegethetném magam, hogy éppen rossz passzban vagyok, valamiért gyöngébb fizikai állapotban, de az ember legalább önmagának ne hazudjon!
Szüret után, télen jó a birtokon. Nyugszik a szőlő, se kór meg nem támadja, se szél meg nem töri, se madár meg nem szúrja. Nem siet, nem siettet: mélyeket lélegezve, felébreszthetetlenül aluszik.
Nem muszáj mindig átfogó, tért ölelő perspektívákban gondolkodnunk, nem muszáj nagyszabásúnak lennie, amiben otthon vagyunk, lehet az kisebb is. Itt jönnek a képbe a törzshelyek. Amennyiben vannak. A helyek, amiket belakunk.
Ejha… – mondhattam volna nagyobb lelkesedéssel, ennek a nőnek ez az élete, úgy tűnik, erről szól az egész élete, hogy egyszer a Szabadság-szobor modellje volt, aztán a rendszer elfelejtette.
Négy izomember elszállította innen sokunk kedvencét, a sarki újságosbódét, előző nap még működött. Eltűnt vele Amálka is, az évtizedek óta kedvelt újságos, aki hajnalban forró kávét szolgált fel a napilapokhoz.
Ismerve a szőlőnket, látva küzdelmét nappal, esővel, válunk csak hálássá a szépért, amivel készül az újra, mert magunkra is rálelünk, ahogy őszülünk a gondba és ráncosodunk az örömbe.
„Miben segíthetek?” „Abban, hogy befejezed a férjem zaklatását. Na, mi van? Elfelejtettél gépelni? Vagy nincs bátorságod ahhoz, hogy vállald a felelősséget a tetteidért?”
Széket a helyiek három részre osztják: Forrószeg, Felszeg, Csipkeszeg – ez utóbbiba iparkodunk, vagy inkább csúszkálunk. Tegnapra szólt a meghívás, ám ahhoz szenteste kellett volna elutazni, és azt azért mégsem.