Pár perc próza

Csokonait látom a busz ablakában, beleragadt az üvegbe, mint a rágógumi, a holnap kínzó ugyanilyenségét, a magam gyónós, régi arcát. Szomorú volt, és eltökélt, csalódott és csillagszemű. Mint valaha én.

Évente egyszer utazhat, uram – mondja a fáradt tekintetű ügyintéző hölgy az utazási irodában. Vagy idén egy háromnapos bécsi társasútra, vagy bead egy turistaútlevél-kérelmet, akkor meg nem mehet Bécsbe.

„Hát ez angolul van.” „Persze hogy angolul van.” „De hát nekem az angol nem megy annyira.” „Na várjál… Úgy érted, hogy az adatlapot sem tudod kitölteni angolul, amihez a link vezetett az e-mailben?”

Engem elismeréssel elsősorban azok a megjelenések töltenek el, ahol a Petőfi-szövegeket nem takarják ki az intézmények/intézményesülő emberek/szervek/egyebek.

Egyezséget kötöttünk, ha megnézzük Ravenna, Ferrara, Bologna bazilikáit és kápolnáit, várait és múzeumait, három napot eltöltünk egy hamisítatlan vidéki fogadóban, ahol szekkók és freskók helyett borban és olívaolajban mártózunk meg.

Árpád apjáról odahaza sokáig egyáltalán nem esett szó. Bár erre Árpád megint nem emlékezhetett, hiszen nagyon kicsi volt még, az anyja minden hátrahagyott ruháját és holmiját kidobta, a fényképekkel együtt.

„Nagyon kitüntet engem a figyelmével, Tatár néni, még elbízom magam! Most volt itt, másfél órája sincs, és már visszavágyik!” „Nem létezik.” „De bizony, Tatár néni. El tetszett felejteni. Megesik az ilyesmi.”

A város tele volt derűs osztrák nyugdíjasokkal és némileg gondterheltebb magyarokkal, akik az éttermekben először mindig az árat nézik, aztán az ételt, és nem a fürdőben kérnek masszázst, hanem a kis utcák valamelyikének erre szakosodott üzletében, ahol olcsóbb a szolgáltatás.

Beszéltünk már sok borásszal, kérdeztük, sőt felelősségre vontuk őket, mint pH-inkvizítorok a bujkáló Pasteurt, hogy hová tették a savakat. Ezt keresik a fogyasztók, jött rendre a válasz (áldialógus), kicsit szégyenkezve, vállvonogatva. Ezt keresik?

Két idős hölgy, testvérek, egy elmúlt világ idemaradt hírnökei. Fehér blúz, szürke kosztüm, retikül, brosstű. V. úr ismertetett össze minket az imént az aukciós ház előterében, ahol a mai festményárverésre jelentkeztünk.

Igazán akkor kezdtek keresni, amikor egy pályázatra küldött, hosszabb lélegzetű, rakoncátlan szabadversem dugót okozott az Andrássy úton. A felütésként értelmezhető struktúra úgy meredt az ég felé az Oktogon közepén, mint egy ókori obeliszk.

Rakovník ad otthont a Bakaláŏ sörfőzdének, amely egyike azon kevés, a cseh hagyományoknak megfelelően dolgozó üzemeknek, amelyek megőrizték függetlenségüket a nagy konszernektől.

A legnagyobb gasztronómiai élménnyel Nyíregyházán szembesültem ezen a szóban forgó tavaszon. Ami ráadásul egyszerre régi és új. A Cvekedliben.

Örülök annak is, hogy a nemzetközi díjakat is szüretelő sztárborászatok mögött a hátország is mutat életjeleket néha: ismerek olyanokat, akik külföldi nyaralás helyett tetszhalott szőlősorokra vesztegetik a pénzüket.

Figyelj – mielőtt folytatta volna, Radnai hosszú másodperceken át a sörébe bámult –, szeretném, ha az emberek tudnák végre az igazságot. Hogy apám nem olyan volt, mint amilyennek hitték. És mint ahogy elképzelik ma is. Úgyhogy írd csak meg.