Az egyre fogyó zöld övezetében a teherautó, a keletnémet ipar egykori büszkesége hörögve próbálta legyűrni a legmeredekebb szakaszt, de egy elfúló szusszanás után a motor leállt.
Pár perc próza
Bakos György és Bakosné Berkényi Bernadett ökokertjében közel kétszázötven zöldség, gyümölcs, fűszer- és gyógynövény él vegyszermentesen. És a gazdától megtudjuk: ásó és kapavágás nélkül, negyven éve.
Egyszer megdobtak egy kővel. Ez így kicsit biblikusan hangzik, igazából nem is követ kellene mondanom, kavicsot talán, bár nem tudom, az iskola salakkal borított udvarán volt-e kavics.
Kint harminchét fok volt. Az egyik állomáson sokáig állt a vonat, valamire várt, senki sem tudta és senki sem kérdezte, hogy vajon mire. Idehaza a vonatok időnként leállnak és várnak, télen is, nyáron is.
Mennyi közös munkára emlékszem másik nagyanyámnál is. A közös kapálások, amikor minket letettek a föld szélén, egy nagy pokrócon ültünk, jól látható helyen.
Nagyon fontos, ami a natúr borok világában mozdul itthon, és ezt a fontosságot az a féltés sem kisebbíti, nehogy szűk sznob szekta szeresse magáévá csak (holott ezt az árak is determinálják némileg).
Hát így lesz vízszintes az ember. Lustaságból, restségből, észre sem veszi, és kész.
A barátom vitt el, aki ismerte a területet, nélküle talán meg sem találtam volna a tanyát. Az egyetlen földút, ami összekötötte a világ többi részével, hatalmas árkokkal és kátyúkkal volt tele, mintha szőnyegbombázták volna.
A riasztókészülék korunk idegesítő zajvilágának része, lopást, füstöt, tüzet, betörést jelez. Láss csodát, létezett a régmúltban is. Csakhogy merőben másképp.
Néztem a sarat, és tudtam, mit láthatok bele. Tudtam hatévesként, az érettségi után, az első könyvem megjelenésekor, aztán egyszer csak elfelejtettem. De most jó.
Csehország harmadik legnagyobb terének – egyik mellékutcájában feslett föl a múlt szövedéke, pontosabban pergett le a vakolat az egyik sarokházról.
Míg hajdan szarvassal és őzzel, borzzal és lódarázzsal hadakoztam a fürtökért a dombtetőn, most a domb aljában, Egrihegyalján a levegőtlenségtől szenvedünk.
Költőnk két ütközet között, a maga és nemzete sorsát siratva is a közlésen és befogadáson, közvetve a „poézis hatalmán” (Kosztolányi) gondolkodik.
Jó néhány dolog már gyerekkorában zavarta az apjában. Ezeket a saját maga számára sem tudta volna egyértelműen megnevezni, ám ösztönösen idegenkedett tőlük.
Délben megjött a nyugdíja, éppen föltette volna a kredenc fölső polcára, amikor megszólalt a telefon. Egy kellemes női hang figyelmeztette, hogy hamis pénzjegyek vannak forgalomban, amelyeket főleg az idősekre sóznak rá, mivel ők, szegények, rosszul látnak.