Elég sok fotót készítettem, anyámról, apámról, barátokról, nőkről, házakról és éjszakákról, az utóbbi időben magamról is. Aztán majd egyre kevesebbet fogok. Az életet majd nem zsánerekben akarom látni, hanem megnyugtató összefüggéseiben.
Pár perc próza
A „Sorstalanság” sokat köszönhet Nietzschének, egy helyen meg is idézi őt, mégpedig az Auschwitz-fejezet egy empátikus víziójában, amely feltűnően emlékeztet a Wannsee-konferenciára – írta Kertész Imre egy régi levelében.
„Ez más világ”, mondogatta mindig Bali Jóska szőlőszomszédom, akivel kapcsolatom a külső hőmérséklet és Malligand-fok hullámzásával paralel hullámozott. De igaza volt. Más világ ez. Itt a szőlő kapás, az agyag „irigy”, a kancsó kéretlen telik.
Elment a kedvem Amerikától. Mondjuk, nem hiszem, hogy Amerika összedől emiatt, vagy mély depresszióba zuhan, és elalvás előtt lucskosra sírja a párnáját.
A sorállás a szocializmus éveiben a hétköznapok elhallgatott jellemzője volt, no nem herendiért. Megszokták az emberek, sajátos fíling, pofátlanok előretolakodtak, verbális és tényleges pofonok repkedtek, előfordult ismerkedés, barátkozás is, végtére azonos sors.
Érdemes ellátogatni a leghosszabb nevű cseh városba. Ami pedig a helyi nedűket illeti, Boleslavban a Čestmírt érdemes kóstolgatnia a sörkedvelő utazóknak.
Mind tudjuk, mi lesz a sorsa az esküvőkre, keresztelőkre dugdosott Aszúknak. Valahogy így járnak a nagy műre tartogatott gondolatok is.
Kinga arrafelé nézett, amerre Feri papa koszos, görbe mutatóujja irányult: a pult túlsó sarkában lévő műanyag edényre, amelynek átlátszó fedele alól egy nagyobbacska pogácsa és egy kisebbecske zsömle bámult vissza szomorkásan reá.
Valaki odajött, és a szó legszorosabb értelmében méterre vásárolta a könyveket. Mutatta, hogy milyen hosszú sort szeretne, mert új bútort vettek, s a szekrény polcrészét meg kellett tölteni szép, színes kiadványokkal.
Ne tessék haragudni, hogy csak így beállítottam, de anyák napja van, és arra gondoltam… Abbahagytam. Azt hittem, tudom, mit érezhet, de valójában fogalmam se volt róla. Hogy egy kicsit örüljön, azt akartam. De miért is kellett volna örülnie?
Száz év is kevés volt, hogy a név beíródjon a magyar borisszák emlékezetébe, nadrágszíjnyi telken elfér az összes tőke: ma fél hektárnál kisebb területen, s egyedül a Büttner Borászatnál foglalkoznak a fajtával.
Szikra, Kossuth, Dózsa, Ipoly… sokadmagukkal eltűntek már. Milliók örömét szolgálták. Emléktáblát érdemelne mind. De a múltat méltón őrizni, ez valahogy nem megy nekünk. Elbontunk, rombolunk minduntalan.
Ilyen, amikor egy város, amelyet példátlan módon megkímélt a történelem, a sörfőzés terén is sikeres.
Mára szűk húsz hektáron ugyan, de egyre több birtokon találkozhatunk a Rózsakővel. Kettőről írok ma, két igen különböző egyéniségről. Egyikük a megtartó női archetípus, másikuk az áradó, ősi férfierő: egyik rózsa, másik kő.
A társasutazáson volt egy dekoratív külsejű, meghatározhatatlan korú hölgy, aki nemcsak a szépségével – egyesek szerint kihívó, sőt botrányos megjelenésével – keltett mindjárt a társasút elején feltűnést, hanem a megközelíthetetlenségével is a kivételek közé tartozik.