Az elém siető pincér széles mosolya és invitáló karmozdulata rögvest oldotta a feszültségem. Az első fizetés, kérdezte, arcán remény tükröződött, majd bólintásom még szélesebb mosolyra ösztönözte. Nehéz idők, mondta, jó, hogy van ok az ünneplésre.
Pár perc próza
Ételben nem volt hiány, de italban sem szűkölködött soha: hektószám állt a bor a pincéjében, a törkölyt és a hullott gyümölcsöt minden évben kifőzette pálinkának. És egyre többet ivott. Még bírta erővel, tartotta magát, de egyértelmű jelei kezdtek látszani a leépülésnek.
A magyarságban mostanában azt nem bírom a leginkább, hogy milyen nyomorultul hőbörgős lett. Megvannak rá az okai is tán, méltatlankodhatna a magyarság, ha vitába bonyolódnánk, mindazonáltal ettől még nem lesz jobb senkinek.
Petőfi halála címmel Cseh Tamás és Bereményi Géza írta meg a költő életét és a Cseh–Csengey dal, hiába a Petőfi élete cím, a pusztulást.
Egy ismerősömnek megemlítettem, hogy olyan érzésem van, mintha figyelnének. Röhögött, hogy üldözési mániám van, de egy pasas állandóan feltűnt a környezetemben: utcán, üzletben, a munkahelyem előtt. A negyedik vagy ötödik alkalommal megszólított, hogy beszélni akar velem.
1654-ben, amikor Daniel Speer, a breslaui (ma Wrocûaw) születésű író és zeneszerző Késmárkról Lőcsére tartva úgy döntött, megmássza a Tátra legmagasabbik csúcsát, a hegyi vezető feladatkörét még a falubeli iskolamester látta el.
Megérthetjük-e mi egymást, magyarok? Most, hogy újra írhatok ide neked öthetente egy-egy kerti levelet, újra megpróbálom, hátha megértjük egymást. De ahhoz tudnunk kellene, hogy mi az az írás. Miért írunk? Hogyan írunk?
Az egyre fogyó zöld övezetében a teherautó, a keletnémet ipar egykori büszkesége hörögve próbálta legyűrni a legmeredekebb szakaszt, de egy elfúló szusszanás után a motor leállt.
Bakos György és Bakosné Berkényi Bernadett ökokertjében közel kétszázötven zöldség, gyümölcs, fűszer- és gyógynövény él vegyszermentesen. És a gazdától megtudjuk: ásó és kapavágás nélkül, negyven éve.
Egyszer megdobtak egy kővel. Ez így kicsit biblikusan hangzik, igazából nem is követ kellene mondanom, kavicsot talán, bár nem tudom, az iskola salakkal borított udvarán volt-e kavics.
Kint harminchét fok volt. Az egyik állomáson sokáig állt a vonat, valamire várt, senki sem tudta és senki sem kérdezte, hogy vajon mire. Idehaza a vonatok időnként leállnak és várnak, télen is, nyáron is.
Mennyi közös munkára emlékszem másik nagyanyámnál is. A közös kapálások, amikor minket letettek a föld szélén, egy nagy pokrócon ültünk, jól látható helyen.
Nagyon fontos, ami a natúr borok világában mozdul itthon, és ezt a fontosságot az a féltés sem kisebbíti, nehogy szűk sznob szekta szeresse magáévá csak (holott ezt az árak is determinálják némileg).
Hát így lesz vízszintes az ember. Lustaságból, restségből, észre sem veszi, és kész.
A barátom vitt el, aki ismerte a területet, nélküle talán meg sem találtam volna a tanyát. Az egyetlen földút, ami összekötötte a világ többi részével, hatalmas árkokkal és kátyúkkal volt tele, mintha szőnyegbombázták volna.