Az első politikus, aki főtt parizert villant, lesz az én miniszterelnök-jelöltem.
Publicisztika
Külön súlyosbító tényező, hogy olyan pártok és politikai szereplők képviselik a populista, plebejus stílust, akik szlogenek és elvi nyilatkozatok szintjén a jobboldali politikát, a nemzeti, konzervatív, keresztény eszméket tűzték ki zászlajukra.
Hiába az egyértelmű felhatalmazás, a busás, uniós pénzeső: nem sikerült meghaladni a korábbi évszázadok viszonyait.
Gondolom, nem baj, a baráti házaspár vegán – mondta a szomszédom. Mi meg nem eszünk koleszterint – tette hozzá, és semmit, amiben E-anyag, ételfesték vagy ízfokozó van.
A jó vezér elvtárs ha megtudja, hogy az egyik népbiztosné lenyúl egy fél szovjet szocialista tagköztársaságot, akkor nem a rögtönítélő népbíróság elé állíttatja az illetőt.
Egy biztos: a kormány elköltötte, elkölti azt a pénzt, amiből minden bajba jutott magyarnak segíteni lehetne.
Hajlamos vagyok feltételezni: Tamási Áronnak igaza volt, amikor az Ábel-trilógia végén azt írta, azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne.
„Mit tudtok ti? Háború van, emberek. És nem rátok, hanem azokra van szükség, akik nem hódolnak. Akik nem adják meg. Akik küzdenek. Bátrak.”
Lehet így élni? Persze. Hónapokat, éveket vagy akár évtizedeket is. Csak amióta elmúltam tízéves, nem szeretnék. Jobb lesz, ha megint elkezdek a fényes jövőben hinni.
Az amúgy is számos ellentmondást és kiskaput tartalmazó örökségvédelmi törvényt kívánja most tovább lazítani L. Simon László.
Miként festett egy pöstyéni fürdőzés majd’ két és fél századdal ezelőtt?
Nem zárnám ki azt a lehetőséget, hogy nem a csengeri asszony vette hülyére a politikust, hanem a balek szerepét eljátszó Kósa Lajos és pártja veszi az országot.
A cél világos: ha fiatal vagy, majd kinyögöd a fizetős orvost, de közben köteles vagy eltartani a nyugdíjast, mert az ő szavazatára hajt a kormány.
A nemzeti radikális Magyarországon egy turulszobrot nem lehet csak úgy elbontani – Pokorni Zoltán jól tudja, hogy ennek a politikai árát Orbán Viktor vele fizettetné meg.
Maga a rendszerváltás is ilyen alku volt; nem az utcai harcosoké, hanem a diktatúra képviselőivel egy asztalhoz ülőké volt a főszerep.