Beszéljünk őszintén a vidék-Budapest – politikai értelemben vett – problémáról.
Publicisztika
Egyre nehezebb még csak találgatni is arról, hogy ezen a nemzeti hímzéses mezőn mégis ki lő, és kire. Csak az biztos, hogy lőnek.
Az országok többsége az együttműködés gyümölcseit élvezi majd, mi pedig a szomszéd kertjéből áthajló fáról szedett gyümölcsből főzünk pálinkát.
Négy éve a voksok 51 százalékához passzított a fideszes szavazati rendszer 33 százaléknyi mandátumot, a Fidesz 49 százalékához pedig 67-et. Kérdéses, ilyet még egyszer le lehet-e tolni a vesztesek torkán. Főleg, ha kiderül, hogy a győztes hazudott a kampányban…
Most mintha zavar lenne a gépezetben, nincs jól felépített ellenségkép, ezért az összes korábbit felmondják egyszerre. Ez a tobzódás azonban annak a jele, hogy pontosan ők sem tudják, mi legyen a fő csapásirány. Ez pedig egy lehetőség.
Minekutána négyszer már térdre kényszerítettük a koronavírust, és az ötödik hullámot is úgy megüljük majd, ahogyan megülni csak a magyar tud, joggal gondolhatjuk, hogy oltakoztatási-, és egyéb, járvánnyal kapcsolatos intézményrendszerűnknél rutinosabb nincsen is szerte e világon.
A NER idestova tizenkét évének egyik megkülönböztető ismertetőjele a közszolgálati médiumok kormányzati szócsővé silányítása. Az állami tévé-, rádiócsatornák legfőbb feladata az Orbán-rendszer hatalmon tartásának elősegítése.
A film eleget tesz a progresszív liberálisok elvárásainak, miszerint elegendő szerepet kell adni a „mellőzött” kisebbségeknek.
Egy tévévita jelentősen eltér a patyomkin-paraszt disznóölő buboréktól: ott nem ugranak vezényszóra a miniszterelnök segítségére se a mamelukok, se a propagandisták.
Be is indult a magyarországi állampárti média weyerbélai, illetve immár: veszprémylászlóbernáti reflexe, úgy tálalván egy NER-közeli figura blogbejegyzését, mintha a tekintélyes The Times of Israel nyilvánította volna zsidógyűlölőnek az ellenzéki miniszterelnök-jelöltet.
Ezt nézzétek, megtaláltam a szilveszteri bulink fotóit!
Valójában nem az ellenzék, hanem az ország az elejtendő zsákmány az erőforrásaival, a még nem a hatalom befolyása alatt működő szektoraival.
Mi a veszélyesebb? Az állatok felruházása emberi tulajdonságokkal (ami nyilván és döntő mértékben fikció), vagy az emberek elállatiasodása (ami viszont napi tapasztalat).
Egyedül az volt kérdés, hogy kinek kell mennie. Lali azt hajtogatta, hogy Gabesznak, elvégre ő a hunyó. Gabesz tiltakozott, hogy ő nem érzi felelősnek magát, hiszen az ódon bölcsesség szerint is a nő választ.
„Na, csak ne bántsd a polgármestert, kemény munkával érte el mindazt, amit elért. Nézd meg a falut: látsz egyetlen migránst is? Vagy ilyen átoperált ovisokat? Nem, ugye? Ezt mind neki köszönhetjük.”