A Fidesz és kvázi-ellenzéke közös színielőadásának a célja a status quo megőrzése volt, amelytől az egyiknek az uralma, a másiknak a fennmaradása függ.
Publicisztika
Ha jártak már a Lajtán túl, vagy nem csak kormányzati médiából tájékozódnak, tudják, a mostani nyomor nem fogható egy az egyben a háborúra: sokkal inkább a kormány elhibázott gazdaságpolitikájára, a választás előtti féktelen osztogatásra.
Magyar fürkészők, szevasztok! Magyar portyázók, szevasztok!
Az előválasztás nem a győzelem záloga, hanem a vereségé lett. Ennek oka az eredetileg életképes eszmének a fokozatos megpuccsolása volt, amelyet a választási győzelemre eleve esélytelen ellenzéki pártok a saját pozícióik megtartása és megerősítése érdekében hajtottak végre.
A leggazdagabb magyar akarsz-e lenni (maradni), vagy a legnagyobb? Mondd, félreérthetetlenül: nincs benned semmi szégyenérzet?
Megszűnt minden tekintély, amely biztos fogódzót kínálna a politikai viharokban: a jog, a tudomány, a szakértelem. A lényeg: a lipsik ellenzik, tehát jó lesz - ha beleszakadunk is.
A gyűjtés, tartalékolás önmagában nem rossz, de a természettörvény és az erkölcsi érzék hiányában a kapzsiság teljes mértékben eluralkodik az ember fölött.
A Nyugat állítólagos alkonyára való készülés jegyében kijelölt prioritások az elmúlt években elvitték a figyelmet olyan valóban elkerülhetetlen változásokról, amelyekre fontos lett volna időben felkészülni.
Ha a különféle sorscsapásokból indulunk ki, van olyan, amikor „helyes dolog” jól éreznünk magunkat?
A kínos nemzetközi elszigeteltségben váratlan helyről kapott támogatást a magyar miniszterelnök.
A kormányoldal mindenfajta fenyegetés, küldöncökkel való üzengetés nélkül is kellően be tud fűteni az ellenzéknek.
Az út szélén hagyott társadalom előtt az Orbán Viktor iránti – ha megversz is, imádlak én-típusú – rajongás, a fogcsikorgató-káromkodó belenyugvás és a minden mindegy alapon kirobbanó lázadás útja marad a közelgő nehéz időkben.
Miközben április 3-a után nyalogatják sebeiket az ellenzéki pártok vezetői és képviselői, akár rá is szánhatnák magukat, hogy megírják és kommunikálják a tusványosi beszédben (is) elhangzott világmagyarázat alternatíváját.
Míg nálunk senki nem vette a fáradságot (vagy a bátorságot) Karinthy óta, hogy nekiugorjon a klasszikus újrafordításának (tényleg, miért is nem?), a lengyeleknél volt erre jelentkező annak ellenére, hogy az első fordítás ott is kultikus státuszt vívott ki magának.
Vajon mit vált ki a kormánypárti szavazókból egy válságidőszak? Tolhatja-e őket az eddigi radikális kormányzati kommunikáció a szélsőjobb irányába?