A rendszerváltás ígérete, amely mondhatni kötelező elvárás az ellenzék felé a saját szavazóik részéről, egyúttal további növekedésük egyik legkomolyabb korlátja lehet a Fidesszel való fej fej melletti versenyben.
Publicisztika
Hogy a méhek „értik-e”, amit „mondunk” nekik, azt nem tudom. Arról azonban több feljegyzést is találtam, hogy nemegyszer fordult elő az, hogy fél vagy egész állomány pusztult el a méhész halála után.
A rendszerváltás óta, de különösen az utóbbi tíz évben népszerű kifejezésünk a stróman, de honnan ered?
„Mit ígértem neked, bébikém? Hogy a nyitás után olyan helyre hozlak, ahol nincs egy lélek se!”
Nézegettem Gyulát a Gyermek téren, Angyalföld szívében, amint nem megy komótosan, hanem áll, mint a cövek, és megállapítottam: élethű.
2021 pünkösdjén nem kisebb a szükség a Szentlélek ajándékára, mint volt az első pünkösdkor. Van mihez erőt kérni, van mifelé mozdulni szeretettel és józansággal.
Nem túl biztató, az utánpótlás-képzés ürügyén elköltött, felfoghatatlan mennyiségű (köz)pénz ismeretében lehangoló, hogy jellemzően azok a csapatok a sikeresebbek a magyar mezőnyben, akik sok idegenlégióst alkalmaznak.
Ez a múlt már régi. Eljött az ideje az új múltnak. Akkor most már tényleg feltétlenül ki kell gondolnom, milyen ősöket is szeretnék!
A borvidéken, ahol a 90-es években még mindent vitt a félédes szürke, nem pusztán visszakanyarodott a régihez, inkább újba kezdett.
A miniszterelnök olyan rendszert épített ki, amely alapesetben is példátlan mozgásteret biztosít számára, különleges jogosítványok nélkül is minden adott a gyors cselekvéshez.
Lakatos Márk Hajdú Péterrel összezárva messzebb ment, mint akár Berki Krisztián, akár Kabát Péter – legalábbis az én szememben.
A kormány úgy számol, hogy 50-60 százalékos marad az átoltottság. Hogy mire lehet ez elég, arról semmit sem tudni.
Nem arról van szó, hogy két és fél millió ember szerint jól mennek a dolgok az országban, hanem inkább arról, hogy hiába látják az egyre nagyobb bajokat, az nem eltávolítja őket a kormánytól, hanem még jobban odaláncolja. Miért?
Ízlelgessük, hogy Orbán Viktor nem szeretné, ha magyar hazánk a nyugat-európai viszonyokhoz közeledne a következő évtizedekben.
Ha valamiről lehet még beszélni, hát beszéljünk arról, milyen érzés gombnyomásra abbahagyni, majd újraindítani az életet. Akkor, amikor mások úgy döntenek, hogy szabad.