Ha itt valóban demokrácia van, akkor az országgyűlés azonnal feloszlik, és visszaadja a főhatalmat a népnek. Már ha tényleg szuverének vagyunk mi, a nép.
Publicisztika
Négy napja vagyok Németországban, naponta többször vonatozom, és még nem volt szerelvény, amelyik pontosan indult volna.
A Vezér most otthon ül az ágy szélén, trumpos hálóingét meglebbenti a hajnali szellő, kezén számolja az eltapsolt milliárdokat, számba veszi, kitől kérhet kölcsön, és egyáltalán, meddig csinálhatja még ezt. Ez a kis „baloldali belügy” alaposan beleköpött a levesébe.
A spájzban őrizgetett egy üveg Propaganda nevű orosz vodkát, ragaszkodott a márkához, megszokta, mert bár nem a legjobb minőség, de erős, villámgyorsan elzsongít, és könnyen hozzá lehet jutni, elég csak lesétálni az utcára, minden sarkon tukmálják.
Úgy lenne korrekt, ha a rendszer működtetői és haszonélvezői, lelkes támogatói állnák ezen háború költségeit, tudjuk, hogy van miből.
Ismerte a szegénység kultúrájának pillanatnyi túlélésre építő aspektusát, mégis rengeteg olyan dologról beszélt, ami csak később vált valóra.
Tele vagyok űrökkel meg hiányokkal, lekötésre váró vegyértékekkel. Hol kóstolások emlékéből, hol meg nyári esték, téli metszések, pinceszagolások, szerelmeskedések szindbádi nosztalgiájából összegyúrva. Az Olaszrizlingről is őrzök egy ilyet.
Többször is értekeztem már arról, hogyan és miképpen változtatta meg szerény életemet az erdőterápia. Mindazonáltal az utóbbi időben belépett a képbe egy új jelenség, amit belváros-terápiának neveztem el.
A jelenség nem új: nehéz gazdasági helyzetben az emberek kevesebbet és olcsóbb termékeket vásárolnak. És a folyamat nem feltétlenül ér véget a jelenlegi szinten…
Izgatott alak rontott be a terembe, egyenesen az igazgatónőhöz lépett, valamit súgott a fülébe, aki erre az irodába sietett. Két perc múlva jött vissza. Hullasápadt volt, alig tudott megszólalni.
Ami igazán fontos: elég volt a megélhetési politikusokból, elég volt a korrumpálódva zsírgazdaggá lett, úgynevezett megélhetési oligarchákból. Ezt gondolja a megélhetéssel bajlódó Nép. Ezt hordja, viszi a szőke Tisza.
Az Ünnepi Könyvhét eredeti szerepét nemcsak egy vásárban, hanem egy kulturális misszióban is látom, amiből az utóbbi években egyre kevesebb valósul meg. Ez a fő kritikám, vagyis hogy az egész közönséges vásárrá silányul ahelyett, hogy értéket teremtene.
Bár június 9-én a Fidesz–KDNP listája kapta a legtöbb szavazatot, a többség nem engedett a nyomásnak: nem hitte el, hogy ha nem a Fideszre szavaz, megnyílnak a pokol kapui.
Már a minimális különbség is legitimációs kérdéseket vet fel, hát még az a győzelem, amit egy ilyen újraszámolás utáni fordítással érne el az LMP jelöltje!
A számok magukért beszélnek: ennek a parlamentnek nincs legitimitása.