Milyen üzenetet hordoz, ha az „emberek” arról értesülnek, hogy egy multinacionális óriáscég magyar leányvállalata itt és most már egy tanár puszta megjelenítésétől is majrézik?
Publicisztika
Az nem én vagyok, akit el lehet altatni és hallgattatni, és ha tehetem, mint most is, azokat a kortársaimat ébresztgetem, akik elszunnyadtak: ébresztő, Lelköcskéim, ne feledjétek, csak Csipkerózsikának volt biztos a száz esztendő.
Percek múltán már zsezseg a tárgyaló, hogy röpke fél óra után a közös agyból kipattanjon a megváltó megoldás: újraforgatjuk buszsofőrrel!
„Gyerekek, összeállt a kép! Az unió nem ad pénzt a tanároknak, ergo még hülyébbek lesznek a magyar emberek, ergo még jobban beveszik a szánalmas kormányzati propagandát, ergo még jobban utálják az EU-t, ergo az unió széttárja a kezét, hogy nektek akkor nincs pénz!”
Ahány természetvédelmi jogszabály, annyi kiskapu: én nem értem, kinek jut eszébe éjszaka gyilkolni a fát, amikor fényes nappal is megtehetné; pénz és jogászi furfang kérdése az egész.
Micsoda napokat élünk! Országunk, sőt kontinensünk közéletének minden szereplője úgy érezheti, hogy nyert.
Aki most három-négy önkormányzat évi öt-ötmilliós szponzorpénzétől félti a demokráciát és a sajtószabadságot, az gondoljon vissza arra az időre, amikor a Fidesz-kormány az állami hirdetések milliárdjaival teljesen átszabta a magyar médiapiacot.
Amíg Hajzer Károlyok állnak a vártán, szegény, nehéz sorsú, véráztatta hazánkból nem lesz Franciaország! Sem Hollandia, sem Belgium. És szóba se jöhet Skandinávia.
Ligetes-fás találkozóhelyről, széppé-igényessé formált Blaha Lujza térről talán túlzás beszélni.
Most, a fűtési szezon és a rezsicsökkentés konstellációjában nem is olyan bolond ötlet az a szurkolói sál. Sőt, javasolnám még a szurkolói kesztyűt, jégeralsót és gyapjúzoknit is.
Bár a döntések formai meghozói a tankerületi vezetők, a tanárok elbocsátásáért a valódi politikai felelősséget az a kormányzat viseli, amelyik értelmetlenné tette a sztrájkjog jogszerű gyakorlását.
Ha a horvátok diadalmenete nem ver mellbe bennünket, akkor a merjünk kicsik lenni! világába ragadtunk.
Nem, nem azon Mikulások egyikével, akik unalomig mosolyognak ránk mindenhol, ahol csak megfordul az ember pénzzel a zsebében, és harsányan hirdetik valamelyik multicég termékeit.
A Pál utcai fiúk igencsak időtálló közös valutánk a lengyel és a magyar közt zajló kulturális cserekereskedelem terén. De hogy lett belőle Fiúk a fegyverek teréről?
Sorra vettem pályafutásom, magánéletem, közéleti megnyilvánulásaim magam által vállalt fordulatait. Az „jött ki”, hogy vállaltan haszonelvű megfontolás mellett életemben mindössze egyetlen egyszer határoztam.