A Combat Rock című, éppen negyven éve megjelent Clash-albumról írva lehetne azzal indítani, hogy Putyinnak hála ismét aktuális lett a Harci rock. Csakhogy ez olcsó és igaztalan indítás volna.
Publicisztika
A tehetetlenségbe való belenyugvás már-már globális, és én ebben látom legnagyobb veszélyét egy lehetséges világkatasztrófának.
Hova lett az értelmiségi magatartás, amely mindig ellenzéki a szó nemes értelmében, ahol nem valami ellen, hanem valamiért lázad? Miért nem tesszük szóvá a helyi és hazai visszásságokat József Attila-i értelemben?
Megkérdezte a lány, hogy kézzel vagy géppel írok-e. „Géppel” – válaszoltam, mire megcsóválta a fejét: „Írj inkább kézzel – mondta. – Hidd el, sokkal jobbakat fogsz írni.”
A válság még csak most kezdődött. A növekvő infláció reálbér-csökkenéssel, a gazdasági helyzet esetleges további romlása pedig újabb kormányzati megvonásokkal és ezzel járó népszerűségvesztéssel fenyeget.
A miniszterelnök úr most kicsit szeretne beülni az ellenzéki padsorba, hogy jól megmondja a véleményét erről az impotens, kapkodós, pipogya kormányzásról, ami itt van.
Április 3-án kiderült, hogy az ellenzéki bázis rátermettnek álcázott vezetőkkel az élen mire képes, az elmúlt napok pedig megmutatták, hogy hová jutunk vezetők nélkül.
Legyengülve vág neki az egészségügyi és az oktatási rendszer egy válságidőszaknak, ami fejlődést aligha, csak lecsúszást hozhat.
Már megint kiválóan működik a saját (és miniszterei) fizetését váratlanul megemelő, oroszbarát miniszterelnök összeugrasztási szándéka: egymás gyűlölete, a végtelenségig folytatódó megosztottság. Kit utáljunk a kormány helyett? Egymást.
„Eskü, ez a kutya mondani akar nekünk valamit.” „Hányszor mondtam már, hogy ne Csányi Vilmosodj!”
Orbánék úgy viselkednek, mintha Magyarország másutt volna, mint ahol van. Magyarország nem a Holdon van, hanem itt – és itt, most, ezen körülmények közt kell élni.
A repce is behalt, de a napraforgó, a kukorica is csak küszködik.
Az, hogy Orbán Viktor az infláció nyomán amúgy is egyre nehezebb élethelyzetben lévő magyar családokat sarcolja meg, nem tekinthető másnak, mint vegytiszta, velejéig gonosz neoliberalizmusnak.
„Ha akarjuk, minket fognak imádni a templomokban. Tagadhatatlan, hogy az egyház valaha volt valami. Ma mi vagyunk az örökösei, mi ugyancsak egyház vagyunk.”
Háhá, libsik, azt hittétek, hogy ezt már nem merik meglépni?